HTML

Szabó Tímea

Szabó Tímea vagyok, a Párbeszéd Magyarországért társelnöke, országgyűlési képviselő.

Friss topikok

Címkék

2016.06.29. 11:30 Szabó Timi

Válasz TGM-nek a „tartalmatlan nemzetiegység-érzületről”

Van egy másodikos fiam, Gergő. Él-hal a fociért. Nem így „neveltük”, ez jött magától onnantól kezdve, hogy felállt. Iskolai szünetekben a barátaival játszanak, iskola után az elsősökkel, bár ők nem mindig engedik be a másodikosokat. A hétvégén mi állunk be a kapuba, az a legjobb. Fél évente kétszer megyünk kerületi focitornára, a múltkor megkapta a csapat legjobb védője címet, pedig mindig a Zsolti kapja az oklevelet. Itthon dekázunk, ő vezet öttel, nekem még csak négy megy. Dávidékkal pörög a focikártya csere: 10 darabos csomag 250 forint, van album is hozzá, az Eb-hez külön. Puskás már megvan „limited”-ben, vagy, ahogy azt rendesen mondják: limiben. Rettentő értékes, legalább 10 kártyát lehetne kérni érte cserébe, de nem „eladó”. Ibrahimovicsnak 99 pontos a támadása, Modricsnak 88-as, Neuernek 101(!)-es a védése, ezek jó kártyák.

Gergővel egy óbudai közösségi helyen néztük a meccseket. Egy külön füzetben előtte már megtette tippjeit. Utólag satírozások, x-ek, pipák az eredmények mellett. Elemzés előre, a következő fordulóban ki kivel játszhat. Anya, nekünk nem jó, ha másodikok leszünk. Jön az osztrák-magyar, előtte még egy gyors sakk parti kint az előkertben, kezdésnél már a kivetítő előtt. Zúg a tömeg, nem hiszünk a szemünknek. Aztán Izland, Portugália, gól, gól, góóól! Anya, láttad azt a Gera gólt? És a Dzsudzsit? És képzeld, Király az Eb legidősebb játékosa! Jó, mondjuk Roni (C. Ronaldo) sarkazása se volt semmi! De láttad az arcát? Nézd, hogy csapkod! Nem örült ennek a döntetlennek!

Neki ez a magyar foci. Örült és szurkolt, ahogy azt olasz, izlandi és ír gyerekek is tették és teszik ezekben a hetekben. Ő nem hallotta, amit mi hosszú éveken át a magyar foci kapcsán, hogy „mi? kijutni? áááá!”, „majd, egyszer”, „nézd meg, hova rúgja”.

’86-ban 10 évesen hajvágás közben hallgattam, hallgattuk rádión a szovjet meccset csöndben, csalódottan, mérgesen. 30 évvel később most Gergő és barátai úgy nőnek fel, hogy a „magyar foci” hallatán nem az „ellenünk fújtak”, nem a „megint nem sikerült” jut eszükbe, hanem az, ahogy Stieber alányesett a labdának, ahogy a meccs után nem tudtunk hazamenni, mert leállt a közlekedés, ahogy idegenek ölelték meg egymást, ahogy mindenki énekelt és nevetett: az Árpád-híd, a Nagykörút, a Szabadság tér, Komárom, Záhony, Békéscsaba, Győr.

Gergő nem tudja még, mi az a felcsúti stadion. Nem tudja, ki az a Seszták Miklós és Tállai András, és azt sem tudják, hogy ez a két fideszes micsoda állami pénzeket tömet Kisvárda és Mezőkövesd stadionjába, hogy eldőljön, ki lesz Kelet-Magyarország focijának eszement ura. Nem tudnak azokról a százmilliárdokról, amiket a stadionokba öntenek.

Mi viszont tudjuk: Orbánnak, stadionépítési megalomániának, a közpénzfosztó Fidesznek semmi köze nincs ahhoz, hogy Király Gábor falat húzott a kapuja elé, hogy Szalai jó ideje nem lőtt gólt, most meg pár négyzetméteren belül Kleinheislerrel mattolták az osztrákokat. Orbán csak szeretné, ha bármi köze lenne ahhoz, ahogyan Priskin gólja előtt visszahúzta a labdát még a pótselejtező meccsen a norvégok ellen. Hiába mutatta a kamera Orbánt és Balogot a gólok után, ők az égvilágon semmit sem számítanak.

Igaza van Esterházy Péternek: „Van ennek mindenféle társadalmi és politikai vetülete. Lehet ezt nézni, és ki is lehet ezt használni. De a meccs közben ez nem érdekelt. Az számított, hogy nyerjünk.”

Gergő öröme számomra egyértelmű volt, és azt gondoltam, ezt mindenki ugyanúgy megérti, ahogyan azt a csalódottságát is, amit akkor érzett, amikor a belgák megvertek bennünket.

Sírt. Idő kellett mire megvigasztaltam, és megértette, hogy miért nagy siker már ez is, hogy nem számít, mi lett a végeredmény. Pedig nem arról beszélgettünk, hogy hetekig béke volt az országban, teljesen mindegy volt, hogy ki a jobb- vagy baloldali, hiszen egy dolog számított csak: nyerjünk.

Viszont olvasva az általam nagyra tartott Tamás Gáspár Miklós írását, rá kellett jönnöm, hogy én és a több millió apolitikus, vagy éppen baloldali, liberális, zöld – nem beszélve jobboldali – honfitársam tulajdonképpen „orbánista”, és „elképesztő komformitás kényszerről” tesznek tanúbizonyságot. Mindehhez TGM, aki minden írásában okkal várja el a kölcsönös tiszteletet a politikában, írása első felében úgy ír le, mint „Sz. Tímea”, majd a koromra tesz utalást, megjegyzem, tévesen. Sz. Tímea, akár egy rendőrségi hírben.  Valahogy férfiaknál sosem látom a nevet így leírva. Időközben átírták ezt a részt, bár a hvg.hu nem tűntette fel a javítást.

És mi volt az apropó? Egy Facebook-kommentem, aminek első mondata Gergő bánatáról szól: „A 8 éves kisfiam sír. Ő hihetetlenül szerencsés, nem tudja, milyen több, mint 40 évet várni arra az érzésre, amit ezek a fiúk szereztek nekünk az elmúlt hetekben. Köszönjük, srácok, köszönjük, Bernd Storck, köszönjük Dárdai Pál! Rettenetesen hálásak vagyunk, és szeretünk titeket, nem csak a foci miatt, hanem mert összehoztatok minket erre a pár hétre! <3 És ahogy Gergő fiamnak mondom most: találkozunk a vébén!”

TGM így elemzi posztomat: „Ez színtiszta orbánizmus (»Ki a jó? Magyarok! Ki a jó? Magyarok! Ki a jó? Magyarok!«), illetve még rosszabb: konformizmus. Az elképesztő erejű konformitási kényszer – mindenki érezze ugyanazt –, amely arra készteti Szabó Tímeát, aki még nincs negyvenéves, hogy úgy tessék neki, mintha negyven éve várna… mire? A négy-nullra? Valóban nem a futballról van itt szó, hanem arról az artikulálatlan és tartalmatlan nemzetiegység-érzületről, amely az orbánizmus lényege.”

Értem. Tehát az a több millió magyar, aki egyszerre örül hazája válogatottja sikerének (továbbá akár dolgozik az Orbán-rezsim ellen), az TGM szerint így vagy úgy, de egy artikulálatlan és tartalmatlan nemzetiegység-érzület rabja, az orbánizmust képviseli. Az örömmel, a szurkolással szerinte én magam is engedtem a közvélemény csábításnak, bedőltem, egy akartam lenni a többi emberrel, eldobtam a baloldalon hagyományos örök megosztottság iránti vágyat, hiszen a megosztottságnak nyomós oka van és lesz is, azt meghaladni bűn. Még a sportban is. Pláne a sportban, hiszen a foci így vagy úgy, de csak a nacionalisták hittétele lehet. A „mi csapatunk” érzés nem képviseli a morálisan védhető „jó” semmilyen fajtáját. Sekélyes, nem lehet része (nem alapja, része) egy közösség összetartozásának. „Ezekkel” amúgy sem lehet és szabad semmilyen közösséget építeni, állítja ezek szerint TGM.

Nekem a közös szurkolás, az ideológiamentes együtt örülés komoly közösségi élményt jelentett. Nem a 4-0-nak örültünk, hanem annak az élménynek, ami nem mások utálatán alapszik, hanem valami közös „jón”. Nem éreztem ezt sem tartalmatlannak, sem felszínesnek. Nem erre akarnám építeni hosszú távon a társadalom egységét (igen, én igenis szeretnék valami ilyesmire törekedni), de jó volt megtapasztalni, hogy az összetartozás érzése, a béke milyen. És talán egy spanyol vagy egy francia baloldali szavazó sem elutasítja el a válogatott focit azért, mert az hagyományosan a nemzetállami logikán alapszik, és nem az internacionalizmust hirdeti.

Nekem teljesen rendben van, ha valaki nem szeretni a sportot vagy a focit. Milliók érzéseit gőggel lenézni viszont nem üti meg azt a morális szintet, amit TGM másoktól joggal elvár.

Nem tudom megérteni TGM írását, a „másik” folyamatos elutasítását. Ha mi nem tudunk közös érzelmi közösségeket felépíteni, ha nem akarjuk elhozni a nyugalmat, a békét, a másik megértését, akkor hamar vége lesz ennek a történetnek.   

Ez az ország Orbánon túl kezdődik, de egységgel, hazaszeretettel és indulatmentesen. Így szurkoltunk millióan a magyar csapatnak. Én is, Gergő is.

(A szerző a Párbeszéd Magyarországért társelnöke, országgyűlési képviselő)

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:

komment


süti beállítások módosítása