HTML

Szabó Tímea

Szabó Tímea vagyok, a Párbeszéd Magyarországért társelnöke, országgyűlési képviselő.

Friss topikok

Címkék

2016.04.06. 20:15 Szabó Timi

Segédápolónak álltam - folytatás

(Emeleti női mosdó, amit betegek, látogatók, nővérek közösen használnak. A mosdó mellett található ez a szék.)

Elöljáróban két pontosítás az előző bejegyzéshez. Pontatlanul írtam, hogy 260 ezer forint áll egy hónapban rendelkezésre a kardiológián eszközökre. Ez az összeg 20 napra áll rendelkezésre, tehát Lázár János nem egy, hanem másfél napi milánói hotelszámlájából kell kigazdálkodni mindent egy hónap alatt. A másik, hogy az osztály földszinti részén nem „majdnem 20 betegre” jut két nővér, hanem 24 betegre jut két nővér.

---

Hétfő reggel, sétálok fel a belgyógyászatra. Útközben a beteglátogatók mosolyognak. Orvosok, egyik épületből másikba szaladó ápolók megállítanak. Köszönjük és kitartást! – mondják. Már ők is el akarják mesélni, mit tapasztalnak nap, mint nap. Mindenkinek van személyes története, az itt dolgozóknak nem egy, nem kettő. Mindenkiből dől a szó. „Akkor most én is elmondom, hogy hol kellene kezdeni”, mondja futtában egy doktornő. „Ezt a rendszert már nem lehet toldozgatni-foldozgati”. Idős néni távolról integet, láttam a tévében, köszönjük!

Beérek, ma az emeleten segítek, itt van az őrző is, az intenzív osztály. Óriási terem, műtét után alszanak még a betegek, alig tűnnek élőnek. Ágyak azzal a jellegzetes kórházi zöld függönnyel elválasztva. Bár tisztaság van, eszembe jutnak a fertőzések, bemenni se merek a terembe - persze nem is kérnek rá - nehogy tőlem kapjanak el valamit. Így is öt percenként mosok kezet. Színes ábra a csap fölött mindenhol: „A fertőtlenítő kézmosás menete”. Erre külön képzést is kaptam, 11-12 mozdulatsor legalább egy teljes percig, első nap reggel megtanultam, már itthon is így mosom.

Tisztaság van, két emeleten egy takarítónő dolgozik hajnal óta. Betegszobában, nővéreknél, mosdóban, havi ötvenért. Gondolom közmunkás, de nem kérdezem meg. Odajön, mondja, hogy szóljak, ha valamit fel kell takarítani, hányás, bármi, addig visszamegy a földszintre. Több takarítónő váltja egymást időről időre, látom a főnővér arcán, hogy nem mindig elégedett, de nem küldi el őket. Egyedül nevelik a gyerekeiket. Hova menjenek utána?  

Emeleten is két nővér húsznál több betegre. Egyikükön látom, bizalmatlan, nem tudja, ki vagyok, mit akarok, miért vagyok ott. Sóhajt, „jobban szeretem egyedül osztani a reggelit” – mondja, miután a főnővér elmondja, hogy egy hónapig itt segítek az osztályon. Megértem, a 12 órás műszak mellé nem kell plusz teher, nincs energia, hogy még tanítson is valakit. Észreveszem a fekete „ápoló vagyok” kitűzőjét. Én hang nélkül megmutatom a „Sándor Mária és társai” pólómat a fehér köpeny alatt. Rám néz, megenyhül, szavak nélkül is tudjuk: ugyanazért küzdünk. Azzal a különbséggel, hogy ő ezt 30 éve csinálja minden nap. „Nem érdekel, ha szólnak a kitűző miatt. Én ezzel mondom el, hogy gáz van” – mondja. Két nap alatt ő a második fekete ruhás nővér, akivel a kórházban találkozom. Tényleg sokan vannak. Látom, hogy büszkén vállalják. Jó dolog tartozni a fekete ruhás csapathoz. Legalább az van. Nem adják fel. Már nincs nagyon mit veszíteni.  

Hoztam szalvétát, ma már szalvétával osztom a reggelit. Csak én adok hozzá, a többiek elszoktak tőle. Nem baj, viszem utánuk, sok helyre kell. „Teát vagy tejet tetszik kérni?” – „Nem lehet mindkettő?” – „Van két pohár?” Nincs. Felírom, holnap viszek poharat is. 

Reggelis kocsit toljuk vissza a nővér konyhába, ott kolbászos rántotta illat, mintha otthon lennék, apukám rántottájának volt gyerekkoromban ilyen illata. A másik nővér dobta össze. Jönnek, esznek, annyi van, hogy mindenkinek jusson, aki oda betéved. Itt nincs enyém, tiéd. Miénk van. „Vegyél te is!”- mondják nekem is. Nem kérek, mondtam, maradjon nekik, nehogy már én egyem meg előlük. „Na, vegyél már! Kóstold meg legalább.” Ez egy közösség, ha behívnak, azt meg kell becsülni. És én meg is becsülöm, ők tényleg egy közösség. A rántotta meg fenséges.

A nővér, aki a reggelit csinálta, kemény csaj. Veszprémből jött 24 órás szolgálatra. Másodállás, egy munkából nem jönnek ki a számlák.  „Tudod, nem éri meg csak 12 órára feljönni az utazás miatt, úgyhogy kettőt vállalok be egymás után.” 24 órás nővéri szolgálat. Éjszaka is benne.

Kérdezem, hogy-hogy van idejük leülni reggelizni, előző nap földszinten egész nap rohanás volt. „Itt is” – mondják, csak nincs gumikesztyű meg gumicső a vérvételhez. Nem tudnak vizsgálni. Most még nem jött meg, vagy már nincs, kérdezem magamban. Hónap eleje van, gondolom, még nem. „Megjött már a Clexane? – kérdezi a másiktól. „Nagyon be kéne már adni egyesbe, hármasba, négyesbe”. Nem jött meg. Kérdezem, mi az. Vérhígító. Betegek már kérdezik, hol van, reggeli közben hallottam én is, akkor se tudtam, mi az. Két beteg is szólt. 10 óra.

Elszaladok a mosdóba, itt együtt van a beteg-, a látogató-, és egy elhúzható ajtó mögött a nővérmosdó. Nővérmosdót nem lehet bezárni. Kijövök, csap mellett kartondoboz, kézzel ráírva: székletminta. Van is benne egy üveg mintával. Elfordulok, nem jó látvány. Nyilván nincs pénz máshogy. Balogot ide is elhozom, nézegesse ő is ezt.  

Vissza a nővérszobába. A többiek még várják a reggeli vizitből a beteglapokat, hogy a gyógyszereket kiosszák, közben böngészik a havi beosztást. Másodállások, harmadállások. Van, akinek havi 204 óra van beírva, van, akinek 216 egy hónapban. Attól függ, mennyit vállal. Utóbbi heti 54 óra. Az öt nap, napi 10 és fél óra átlagban. Jönnek Siófokról, Ózdról, mindenhonnan. Jönnek, mert ők még nem akarnak külföldre menni. Jönnek, mert idős szüleik vannak. Jönnek, mert így megvan a gyerek iskolai ebédjére való. „Te, itt két nap is van, amikor egyedül vagyok. Ez így hogy lesz?” Nem jön az ózdi nővér? Nem tudják. Nincs beírva. Egyedül 24 beteggel, még ő is megijed, pedig látott ő már mindent.

„Tudod, nemrég ment el egy kolléganő villamosvezetőnek” – mondja nekem az egyikük. Képzés mellé 75 ezret kapott, most villamosvezetőként, azt mondja 175 ezret. „Hát én nem tudom, de nem ment volna el máskülönben.”

Ápolók külföldre, ápolók villamosvezetőnek. És akkor ki marad?

(Szabó Tímea a Párbeszéd Magyarországért társelnöke, országgyűlési képviselő)

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:

komment


2016.04.03. 13:24 Szabó Timi

Segédápolónak álltam - 1. nap

(Belgyógyászat - kardiológia, nővérszoba)

 

Pénteken reggel megkezdtem az egy hónapos kórházi munkát. A belgyógyászaton, ahol segédápoló vagyok, szinte kizárólag idős bácsik és nénik fekszenek, többen sajnos a végstádium állapotában, magatehetetlenül. Többen vannak, akiket nem látogatnak vagy csak ritkán, akiknek az ágyon és a pizsamán kívül nincs bent semmi. Az ágy melletti kisasztal üres. Nincs tányér, pohár, evőeszköz, nincs WC papír. Aki mostanában volt kórház közelében, tudja, ezeket ott senki nem kap csak úgy. A nővérek sem.

A reggeli kiosztása közben vajazom a kenyeret, az egyik nővértől kérdezem, hogy hova rakjam a kész "szendvicset", amin egy szinte felismerhetetlen eredetű felvágott volt. Nem tudom sehova rakni – mondja. A kezemből adom az idős bácsi kezébe: jó étvágyat! Szégyellem magam, hogy így kell ennie. Később kérdeztem a főnővért, nincs-e bent legalább szalvéta, mire felnézett keserűen mosolyogva: idejét sem tudja, az mikor volt itt utoljára. 

Ő az egyébként, aki bámulatosan zsonglőrködik a havi kb. 260 ezer forinttal, amit a komplett kardiológiai osztály kap eszközökre egy hónapra, hogy a részleg működőképes maradjon. Még egyszer: 260 ezer forint egy hónapra. Kevesebb, mint amennyit Lázár János a milánói hotelszobájára költött egyetlen éjszaka. Mivel pénteken április 1-je volt, azaz a hónap első napja, így az osztályon meg kellett rendelni az egy hónapra való eszközöket. A fő kérdés az volt, hogy miből rendeljenek kevesebbet, mint amennyi kell: pészméker elektródából, széklettartályból, pelenkából vagy gumikesztyűből. Mindenre nem telik. Ügyesen kell tervezni, mert, ha kifogy, 2-3 nap, amíg valahonnan kérnek még pénzt és leszállítják. Addig nincs vizsgálat. A gumikesztyűvel spórolunk, mondta az egyik nővér. Ezzel nem a betegeket, hanem magunkat veszélyeztetjük egy vizsgálatnál, de hát ez van, tette hozzá. A múltkor el is kapott egy fertőzést, 2 hétig otthon volt.

A nővérhiány tarthatatlan. Az osztályon ketten vannak egyszerre 12 órában közel 20 betegre. Egyikük 3 év után 90 ezer forintot keres, ő 8 éves kora óta ápoló akar lenni. A másik 32 év ápolói munka után 140 ezret. Ebből minden hónapban befizetik a kötelező kamarai tagságit, majdnem ezer forintot, amiért cserébe emaileket kapnak kedvezményes színházi előadásokról. A szabadidejükben kötelező különböző "szakmai" előadásokon részt venniük saját költségen, különben nem szedik össze a havi kötelező 6 (vagy nem tudom mennyi) pontot, és nem dolgozhatnak. Ők. Értitek, nem megköszöni nekik a kormány, hogy ilyen körülmények között is kitartanak akkor, amikor semmire nem becsülik őket, hanem "nem dolgozhatnak", ha nincs meg a pont. 

Ezek az ápolók reggel 6-kor lemennek a nővéröltözőbe átöltözni. Utána néha kisöprik az aznap leomlott vakolatot a szekrényükből, ne szálljon fel a por a ruhára. Indul a műszak, én 7 után érkezem, ők akkor már nyakig benne a munkában. 11-kor ránézek az órára, ők még nem ültek le egy percre sem. Emberfeletti, ahogy bírják mindennap 12 órán át. De egyikük sem panaszkodik. Illetve de: az a legrosszabb, hogy nincs egy percünk se a betegekkel beszélgetni, mert állandóan rohanunk. Nincs egy perc elmondani, hogy ne féljenek, minden rendben lesz, nem fáj a vizsgálat, meggyógyulnak. Ez hiányzik a legjobban, mondták egymástól függetlenül. Többen vidékre járnak haza, este 10, mire leszállnak a vonatról. A hajnali 4 órással vissza. 

És te mivel foglalkozol, amikor nem itt vagy? - kérdezik tőlem. Megkönnyebbülök, nem tudják, ki vagyok, nincs patyomkin nővérkedés, nincs elhallgatás, nincs VIP hónap. Csak a nővérek és a betegek vannak. „Most ne gyere be, mert a bácsinak kötést cserélünk a fekélyes lábán Ezt inkább ne nézd!” Megyek, gondoltam, majd kijövök, ha rosszul leszek. Rosszul lettem. A sebet nem láttam, csak a levetett kötszert. Attól. Néztem a fiatal nővér arcát, ő is megfogja egy pillanatra az éjjeli szekrényt. „Tudod az a baj, hogy a fekélynek van egy jellegzetes édes szaga, amit nem bírok.” De hát muszáj. A másik nővér arca meg se rezzen. „Igyekszem, hogy ne fájjon” – mondogatja a bácsinak. De fáj. 

Kijövünk, én szörnyülködöm, ők mosolyognak. Majd talán megszokod, mondják. De nem baj, ha nem. Az egyik szobában a néninek viszont szalmonella van a vizeletében. De ott hogy? Onnan nem is mutatható ki. Újabb vizsgálat. Kesztyűk le-föl. Közben ambuláns beteg kint, mellkasi fájdalom, EKG kell. Szapora léptek. „Csókolom, kicsit hideg lesz, ne tessék megijedni. Készen is vagyunk.” Vissza a többi szobába.

Gyógyszerek már mindenkinek kiosztva, betegek átszállítva, jönnek újak. Nincs idő leülni. 

Nincs több nővér, nincsenek eszközök, nincs pénz. Kitartás van. A nővérek kitartása.

Megyek el, gondolkozom: hol van a Balog? Igazából miért nem ő van itt? Hogy is mondta? Egy kis szeretettel meg odafigyeléssel pótolható a pénzhiány. Gondolom, ha beteg, ő is szeretetet vesz be gyógyszer helyett. A kormánynál megint a pökhendiség, a nemtörődömség csúcsra járatva. Vissza kell tenni a 400 milliárd forintot az egészségügybe, nincs más. A dolgozókat nem lehet nem megbecsülni! Ezt a munkát ennyiért nem lehet elvégezni! Egyszerűen nem. Csak nekik köszönhetően áll még a rendszer. Hétfő reggel folytatom a munkát.

(Szabó Tímea a Párbeszéd Magyarországért (PM) társelnöke, országgyűlési képviselő)

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:

komment


2015.12.08. 17:10 Szabó Timi

„Mérsékelt antiszemitizmus” – miért, azt lehet?

„Emlékművet az ártatlanul megölteknek vagy járványban elhunytaknak szoktunk emelni, hogy megkérdezzük Istent, miképp engedhette megtörténni mindezt.” – mondta Balla Zsófia a Szépírók Társasága és a Beszélő közös fórumán.

Fontos mondat. Tragikus mivoltában is „szépség” árad belőle, méltó emlékezés. Az ilyen költői, Istenhez fellebbező, a miértekkel apelláló, a szembenézéssel és a felelősséggel hol óvatosan, hol erőteljesen számoló mondatok azok, amelyek elősegítik az előremutató emlékezetpolitikai diskurzusokat, erősítik egy demokratikus politikai közösség szélsőségesekkel szembeni kiállását.

Tompa Andrea mondatai csak erősítik a méltóságteljes emlékezés kívánatos rítusait: [a gyengéd hatalom szobra– kiegészítés Sz.T.] „Nem hatalmaskodik felém, nem zuhan rám, nem büntet, nem vádol, nem oktat, nem kelt lelkiismeret-furdalást. Nem tank, nem kard, nem ló. Csak ember, emberi. Odaül mellém. Ő ül mellém, mert együtt vagyunk, az én testem is kelljen ahhoz, hogy ő létezzen.”

Aki 2010 óta követi a hazai emlékezetpolitikai vitákat, az már érezheti, hogy e mondatok nem ok nélkül törtek fel, nem maguktól, nem egy nyugodt korban. A jobboldali kurzus és lokális politikus-antihősei e téren sem mutatnak elfordulást a már megszokott gyakorlataiktól, a történelem átírásaiktól és az emlékezetpolitikai roncsolásaiktól. Tudjuk ugyanis, hogy december végén Székesfehérváron, 15 milliós kormányzati támogatás mellett készülnek felállítani Hóman Bálint szobrát.

Kovács M. Mária történész mindennél világosabban fejti ki, miért is elfogadhatatlan Hóman akadémiai tagságának rehabilitációja, érdemes hosszabban idézni: Hóman Bálintnak „a Darányi-, Imrédy-, Teleki-, Bárdossy- és Kállay-kormányok kultuszminisztereként kezdeményező szerepe volt a magyar zsidóság jogfosztásában. Ő készítette el az első zsidótörvény tervezetét, amelyet ő terjesztett be 1938. február 1-jén Darányi Kálmán miniszterelnöknek, majd február 25-én a minisztertanácsnak. Amikor Lázár Andor igazságügy-miniszter jelezte, hogy a zsidótörvény tervével nem ért egyet, Hóman lemondásra szólította fel.

Hóman kezdeményezője volt a szakmai (orvosi, ügyvédi, mérnöki) kamarák rasszista célú átalakításának, és következetesen kiállt a zsidótörvények újabb és újabb megszigorítása mellett. Egy hónappal a német megszállás előtt társaival együtt memorandumban követelte a magyar zsidóság kitelepítését. Szálasi hatalomátvétele után tagja volt a nyilas parlamentnek, amelynek ülésein is megjelent. Hóman Bálint emblematikus alakja volt a magyar értelmiség és a magyar társadalom »zsidótlanításának«. Kulcsszerepet játszott a magyar zsidók megalázásában és jogfosztásában... Hóman Bálintnak fontos része volt abban a deportálásokat megelőző, mintegy fél évtizedes folyamatban, amely a magyar társadalmat hozzászoktatta ahhoz, hogy zsidó polgártársaikat állami jóváhagyással lehet üldözni.”

Tiszta beszéd, ezek után nincs is miről vitázni. Van, amiről kell és lehet vitázni, amelyekről folytatott disputa csak erősíti a hazát összekötő kötelékeket, és van, amiről értelmetlen és felesleges. Hóman Bálint személye körüli szoborállítás, mint lehetőség ezek közé tartozik.

A szoborállítás ugyanis példamutatás és felelősségteljes emlékezés.

Hóman Bálintnak – bár hivatkozott és a szakmán belül referenciának tekintett történész volt (és ma is az) – politikai identitása alapján nincs helye köztéren, nincsen helye olyan terekben, amelyek mindenkié, amelyeknek demokratikusan kellene szerveződniük.

Ehhez képest mindenen kívüli az, ahogyan Ujváry Gábor, az udvari kutatóintézet, a Veritas Történetkutató Intézet munkatársa fogalmaz: „Hóman kétségtelenül antiszemita volt, pontosabban – oly sok keresztény értelmiségi sorstársához hasonlóan – főleg az 1919-es Tanácsköztársaság szomorú tapasztalatai következtében vált azzá. Antiszemitizmusa azonban soha nem lépte túl a sokféleképpen nevezett (szalon, kulturális vagy szelektív) »mérsékelt antiszemitizmus« határait. Álmában sem gondolta volna, hogy 1944-ben mi fog történni a magyarországi zsidóság nagy részével.”

Érti ugye mindenki az emlékezet-revizionista történészt: szerinte a „mérsékelt antiszemitizmus” az tulajdonképpen alig-antiszemitizmus. Azt szerinte lehet. Tagadjuk le, amit nem lehet – ebben áll a bevett jobboldali történelemszemlélet.

Ahogyan Gerő Ernőnek sem állítunk szobrot, mert az milyen jól fordított franciából, úgy a történészi tudása ellenére Hóman Bálintnak sem. Antiszemita volt, akit komoly felelősség terhel a magyar zsidóság tragédiájáért. Tudta mit és miért képviselt. A jobboldalnak vissza kell lépnie ebből az ügyből. Ebben nem lehet vitánk.

Hogyan meséljük el gyermekeinknek ugyanis, hogy mit keres a „bácsi” egy olyan köztéren, mely Bartók Béla nevét viseli, aki a nemzetszocializmus miatt hagyta el hazáját? Mit mondunk, miért áll a Holokauszt után egy olyan politikus szobra a köztéren, aki támogatója volt a zsidótörvényeknek? Milyen köztéri emlékezet az, amely a bűnösökre emlékez?

Túl sok kérdés, amelyek, ha tanácstalan „válasz” nélkül maradnak, gyászában sértenek egy nemzetet. 

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:

komment


2015.11.08. 13:00 Szabó Timi

Nyílt levél Balog Zoltánnak és Czibere Károlynak gyermekéhezés ügyében

 

Balog Zoltán Emberi Erőforrás Miniszter és

Czibere Károly Államtitkár

részére

 

Tisztelt Miniszter Úr, Tisztelt Államtitkár Úr!

Az elmúlt napokban elkeserítő vita alakult ki a magyarországi gyermekéhezéssel kapcsolatban. A civilek által elkészített Nemzeti Minimum javaslatról, a Minimum Koncertről Miniszter Úr és Államtitkár Úr személyesen is tárgyaltak a kezdeményezőkkel. Mindenki – az összes történelmi-, és megkeresett kisegyház, civil szervezetek, kutatók, önkormányzatok és Önök is – egyetértettek abban, hogy a probléma súlyos. Az országgyűlési határozati javaslat a Magyar Tudományos Akadémia, a Máltai Szeretetszolgálat, a TÁRKI kutatásaira támaszkodva végül hosszú és alapos munkát követően elkészült, szeptember 26-án a Minimum Koncert színpadán a politikusok átvették és változtatások nélkül aláírták.

Nem volt ebben semmi elérhetetlen, megvalósíthatatlan. Mindössze annyi, hogy a gyermekéhezés legyen egy olyan nemzeti minimum ügy, melynek megszüntetéséért szervezeti formától, vallási különbségektől és politikai hovatartozástól függetlenül együtt küzdünk. Azért, hogy minden gyerek és várandós anya minden nap legalább egyszer meleg ételhez jusson. Ez egy gesztus, egy kinyújtott kéz attól a több száz művésztől, akik nem bírják ép ésszel tovább nézni, hogy gyerekek tízezrei szenvednek. Akik úgy gondolták, hogy többet is lehet és kell tenni a jelenlegi erőfeszítéseknél. Ez egy olyan kezdeményezés, ami békét kínál a politikai háborúban, egy olyan javaslat, melyről sokan – mi ellenzéki politikusok is - úgy gondoltuk, hogy nem lehet nemet mondani. És tudom, hogy Önök is ezt gondolták.

Aztán jött a Népjóléti bizottság ülése. Jöttek a kormánypárti képviselők, akik talán nem értve, de biztosan megölve a szellemiségét egy év erőfeszítéseinek, egészen máshogy kezdtek a Nemzeti Minimumról beszélni. Nem a megértés, az együttműködés, hanem a vádaskodás, a megbélyegzés hangján, „baloldali támadássá” silányítva azt. Nem részletezem, hiszen Miniszter Úr, Államtitkár Úr is látták, hallották a tudósításokat.

Azt sem részletezem, hogy ez mennyire nem baloldali ellenzéki ügy, hiszen Csöbör Katalin (Fidesz) és Dúró Dóra (Jobbik) is aláírták a javaslatot. Sőt, azt sem részletezem, mert Miniszter Úr és Államtitkár Úr pontosan tudják, hogy sem én, sem más politikus nem állt a javaslat mögött. Nekem személy szerint annyi közöm volt hozzá, hogy a kezdeményező Horgas Péter tavaly decemberben felhívott azután, hogy az Országgyűlés Költségvetési bizottságának kormánypárti képviselői leszavazták egy évvel ezelőtt azt a javaslatomat, ami biztosította volna a gyerekek téli szünetben való étkeztetését. Péter elmondta, hogy civilként, művészként úgy érzi, valamit tennie kell. Én akkor már három éve aktívan foglalkoztam a gyermekéhezés ügyével, és amikor a civilek kezdeményezése összeállt, én magam ajánlottam fel Péternek, hogy politikusként hátralépek az ügytől a koncert idejéig pontosan azért, hogy senki se bélyegezze meg munkájukat. És, hogy mennyire nem ellenzéki az ügy: a szervezők közölték az összes politikussal, hogy csak akkor lesz határozati javaslat, ha azt a kormánypártok is aláírják. Ha csak ellenzéki képviselők, akkor nincs Nemzeti Minimum. És így is lett.

Tisztelt Miniszter Úr, tisztelt Államtitkár Úr!

Tudom, hogy Önöknek fontos a gyermekéhezés felszámolása, és tudom, hogy tettek is ezért. Azt is tudom, hogy az elmúlt öt év politikai kultúráját a kormány felső vezetése úgy alakította, hogy megöljön köztünk mindenfajta együttműködést, még akkor is, ha mi korábban tudtunk együtt dolgozni. Én arra kérem most Önöket, hogy tegyünk ez ellen. Mutassuk meg, hogy elegünk van a széthúzásból, a megosztottságból. Mutassuk meg, hogy tudjuk, hogy nincs olyan, hogy „baloldali” és „jobboldali” gyermekéhezés, csak gyermekéhezés van, aminek az ügyén közösen dolgozunk.  

Mert van munka bőven. Ötvenezer gyermek naponta éhezik. Azok is súlyosan nélkülöznek, akik a bölcsödében, óvodában ingyen kapnak enni, mert sokan közülük nem jutnak ételhez délután 4 és másnap reggel 8 óra között. Félmillió gyermek részesül rendszeres gyermekvédelmi támogatásban, akik hétvégén, a szünetekben nem jutnak minden nap meleg ételhez. A nyári gyerekétkeztetés a rászoruló gyerekek egyharmadát éri el. A téli, tavaszi, őszi szünet elképesztő probléma, étkeztetés csak azon a néhány településen van, ahol az önkormányzat ezt kínkeservvel megoldja. Több tízezer csecsemő a születésétől három éves koráig nem jár semmilyen intézménybe, így nem jut érdemi segítséghez még védőnői segítséggel sem. És akkor még nem beszéltünk a várandós anyákról, az étkeztetés megoldatlan logisztikai nehézségekről, az önkormányzatok kínlódásáról.

A gyermekétkeztetésre fordított összeg valóban emelkedett az elmúlt években (a 2010-es 38 milliárd forintról 71 milliárd forintra 2016-ra). De ezzel párhuzamosan sajnos a szegénység is drasztikusan nőtt. Ismerjük a TÁRKI adatait: az egykeresős háztartások szegénységi rátája 2005-2012 között 10%, 2014-ben 25% volt. Amíg 2010-ben a három és többgyerekes családok 21%-a élt a szegénységi küszöb alatt, addig 2012-re ez már 41%, 2014-ra pedig 50%-ra nőtt. A kormány által megrendelt TÁRKI tanulmány felhívja a figyelmet arra is, hogy hazánkban a gyerekvállalás súlyos elszegényedési kockázatokat hordoz ma magában.

Tisztelt Miniszter Úr, tisztelt Államtitkár Úr!

A Nemzeti Minimum Program nem egy nyolcmilliárdos többletjuttatást hordoz magában, mint ahogy azt Államtitkár Úr mondta az ATV műsorában, hanem annál sokkal többet. Egy komplex programot, ami nem csak több tíz milliárd forint plusz állami forrást feltételez a meglévő mellé (még legalább 50 milliárd forintra lenne szükség éves szinten), hanem a gyermekétkeztetés rendszerszintű átszervezését is, a logisztikai feladatok megoldását, a gyermek- és családsegítő szervezetek összekapcsolását és rengeteg más feladatot. Ezt közösen kell megoldanunk. Ahogy elfogadták korábbi javaslataimat pl. az önkormányzati pályázatok enyhítésére vonatkozóan, úgy bizonyosan tudunk most is együtt dolgozni ezen.

Azt kérem most Önöktől, hogy a november 16-án, amikor az Országgyűlés plenáris ülésen tárgyalja a Nemzeti Minimum javaslatot, támogassák azt! Még nem késő azt mondani, hogy újra a civilek mellé állnak. Ne söpörjék le azzal, hogy Önök már teszik a dolgukat, míg az ellenzék „szájkaratézik”. Pláne, hogy tudják, hogy ez nem igaz. A politikai vita nem ördögtől való, nem silányítja le a tartalmat, hanem javít azon. Ne féljenek tőle! A vitában Önök elmondhatják, mit tettek eddig, mi pedig elmondjuk, hogy mit kellene szerintünk még tenni. Nem hátrafele nézünk, hanem előre.

De mondok mást. Ha nem sikerül meggyőzni a frakcióikat, hogy a közös javaslatot támogassák, akkor én, csatlakozva más ellenzéki felajánláshoz, visszavonom az aláírásomat a beadványról. Adják be azt sajátjukként, és én támogatni fogom. Biztos vagyok abban, hogy a civilek megértik majd, hogy ez nem az ügy mögül való kihátrálásunkat jelenti majd, hanem annak pont ellenkezőjét. Vonuljanak úgy be a történelembe, mint akik tényleg megoldották az gyermekéhezés problémáját, és nem rácsaptak a segítséget nyújtó kézre. Mennyire menő lenne, ha pont önök mondhatnák el, hogy a kormányzásuk alatt felszámolták a gyermekéhezést Magyarországon, nem?

Mert, hogy ezt a nemzeti szégyent nagyon sürgősen fel kell számolni. Nem 2017-ben. Most.

Együttműködésükben bízva, tisztelettel:

Szabó Tímea

a PM társelnöke, országgyűlési képviselő

Budapest, 2015. november 08.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:

komment


2015.10.26. 09:49 Szabó Timi

Gyurcsány röpiratáról és silányozásáról

1956. október 23-án arra szokás emlékezni, hogy volt egy olyan pillanat az ország életében, amikor egy irányba ment az a sokaság, amely radikális változást akart. Ezen a napon Gréczy Zsolt azzal örvendeztetett meg, hogy az, hogy én mit gondolok, az „érdektelen”. Ez még egész méltányos, javasolhatta volna azt is, hogy hallgassak el, hiszen nem vagyok DK-s. „Forradalmi” hozzáállás ez a forradalmi napokra emlékezve.

Gréczy Zsolt azt javasolta, hogy ha tudunk jobbat Gyurcsány Ferenc múlt héten bemutatott röpiratánál, akkor tegyük le az asztalra, írjunk programot. Egy párt szóvivőjétől elvárhatnánk, hogy kövesse a politikai eseményeket. Egyrészt az előválasztás javaslatát, mint egy lehetséges alternatívát politikai oldalról a PM dobta be, emellett programalapú, kiszámolt komplett javaslattal éltünk az Alapjövedelem bevezetésével kapcsolatban. Ezen a honlapon elérheti Gréczy Zsolt azt, aminek feldolgozására eddig nem nyílott módja.

Más kérdés, hogy Gyurcsány Ferenc röpiratában nem foglalkozik a legszegényebb 3 millió emberrel akkor, amikor elutasítja a többek között nekik szánt alapjövedelem koncepcióját. Hiába számoltuk ki fillérre pontosan, hiába, hogy a Gyurcsány Ferenc által jól ismert Surányi György is megvalósíthatónak gondolja, a DK-elnök ezt elutasítja, mivel az a 3 millió úgysem lesz politikailag aktív (nem lesz DK-s sem), minek hát nekik a segítség.

Mindezek mellett a múlt héten a PM alapítványa tartott telt házas konferenciát „Az illiberalizmus előtt és után” címmel, Gréczy Zsolt arról is hallhatott volna, ha követi a híreket, összefoglaló részére itt. Tudunk tehát pár jobbat.

Nem szeretném a szerepemet eltúlozni, de az a vélemény, amit Gyurcsány Ferenc legújabb – tartalmában már igencsak ismert és sokszor hallott – röpiratáról mondtam, az ma nem egészen kisebbségi vélemény. És nem csak a baloldalon, hanem a kormányt váltani akaró sokaság körében. Erre azzal a sértődöttséggel reagálni, amellyel Gyurcsány Ferenc tette a Klubrádióban, nem nagyon szokás egy felelős, nyugodt politikustól.

Pár idézet az interjúból a politikustól, aki tegnap „párbeszédre” hívta az ellenzéket:

DK „ma Orbán legegyértelműbb ellenzéke”;

„Tessék jobbnak lenni, mint a Demokratikus Koalíció, és csókoltatok mindenkit”;

„mindenki kicsikét térjen észhez”;

„mindenki kicsit szálljon magába”;

„Bolgár úr, ne nyafogjon maga is”

„Önnek és a Klubrádiónak van ebben felelőssége”

„Maga ezekkel a kérdésekkel, beszáll a karaktergyilkosságba”

„Akiknek hat év után a gyurcsányozás jut az eszébe (…), azok én szerintem középszerű emberek, (…) a többséget silánynak is gondolom.”

„Most azt gondolom, hogy vakvágányra tévedt, de velem nem lesz könnyű dolga, úgyhogy folytathatjuk ezután a beszélgetést.” 

„A perc emberei foglalkoznak a fecsegéssel.”

Stb.

Nem tudom, hogy az ország mekkora része lett „lesilányozva”, de a DK-n kívüli világ elég jelentős sokasága; azok, akik nélkül nincs és nem lesz kormányváltás. Több mint bántó szavak, több mint méltóságot sértő szavak ezek. És Gyurcsány nem fog tőlük bocsánatot kérni, ugyanis ismét az „aki nincs velünk, az Orbánnal van” logikájával érvelt. Sokadszorra nem látja, nem érzi, nem akarja belátni, hogy ez így nem fog menni.

Röpiratában nagy javaslatokkal él, ehhez képest meglepődve tapasztaltam, hogy az előválasztás kifejezés le sincs benne írva, megkerüli a témát, átugorja, mintha nem is erről, hanem egy közös pártról szólt volna az előzőz év. Gyurcsány nem akarja kinyitni a politikát, nem akarja az emberek kezébe adni, ki legyen az országgyűlési képviselő-jelöltjük, ki legyen a miniszterelnök-jelölt. Beszédes, hogy a DK ahhoz a „régi politikához” akar visszatérni, mely szerint nem versenyhelyzetből, nem az állampolgárok bevonásával, nem új és hiteles politikusi tehetségek felkutatásával és kiállításával indulna a baloldal, hanem színfalak mögötti exceltábla-politizálással, pártelnökök egymás között lezsírozott alkuival. Ez a politika-felfogás 2014-ben három alkalommal mutatta meg „eredményességét”.

Konszenzus van elemzők, értelmiségiek és pártjuk érdekén túllátó politikus körében, hogy az előválasztás képes lehet arra, hogy bevonjon olyan embertömegeket a politikába, akik 2014-ben még befogott orral sem tudtak az összefogásra szavazni. Most Gyurcsány immáron sokadszorra mond le azokról, akik nem tudnak arra a listára szavazni, amelyre ő osztja a szerepeket. Nem értem, ez miért jó, és nem értem, hogy miért nem hallja meg a tömegek hangját.

 Ennek megfelelően tudom csak értelmezni azt a félelmét is, hogy „csak kívülről ne jöjjön miniszterelnök-jelölt”. Egyszerűbb lett volna a körmönfont érvelés helyett, ha bejelenti ambícióját, nem kerülgeti elemzősködő módon a témát. Gyurcsány, úgy tűnik, már látja az optimális jelöltet, és versenyt sem akar a miniszterelnök-jelöltségért. Ez pedig az állampolgárok kizárását jelenti a politika alakításából. Azoknak az állampolgároknak a kizárását, akiknek egy jelentős részét a korábbi miniszterelnök most egyszerűen „lesilányozta”.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:

komment


2015.07.13. 14:13 Szabó Timi

„Ha szír lennék, én is itt lennék” (magyar határőr) – látogatás a szerb határnál

men5.jpg

A múlt héten Szegeden és Röszkén jártam, hogy személyesen tájékozódjak a szerb határnál lévő menekülthelyzetről. Szívszorító volt, amit ott láttam. Több száz elcsigázott, kétségbeesett, megalázott ember, köztük anyák csecsemőikkel, akik a háború elől menekültek, főleg Szíriából és Afganisztánból. Őket mind a látogatásomat megelőző 24 órában fogták el. Arra vártak, hogy regisztrálják menekültkérelmüket, addig nem hagyhatták el a területet. 

Többükkel beszélgettem, akiknek feleségét, férjét, gyerekét megölték vagy megkínozták. Egyikük sem akarta elhagyni a hazáját, de nem volt választásuk. Sokan családtagjaikat hátrahagyva voltak kénytelenek menekülni. Nem a jobb megélhetés érdekében jöttek, hiszen rengetegen, mint pl. az egyik képen látható férfi is, aki könyvelőként dolgozott Szíriában, nagyságrendekkel jobban éltek otthon, mint ami itt várt vagy vár rájuk. Ezek az emberek egyszerűen egy biztonságos életre vágynak, ahol a rezsim nem üldözi őket, nem tör az életükre naponta. Biztonságos életre vágynak, ahogyan magyarok százezrei is vágytak 1956-ban. Róluk, ’56-os magyarokról vajon mondta-e akkor valaki Ausztriában vagy Amerikában, hogy azért mennek, mert el akarják venni az ott élők munkáját? 

men.jpg

Az itteni menekültek a kerítésről, az Orbán-kormány propagandájáról mit sem tudnak. A legtöbbjük Németországba menne legszívesebben, hiszen ott vannak rokonok, ismerősök. 

Szeretném utólag is megköszönni a határőrség együttműködését és munkáját (persze most ők is a rendőrség kötelékébe tartoznak.) Meggyőződésem, hogy ebben a rendkívüli helyzetben mindent megtesznek azért, hogy a lehetőségekhez képest emberségesebb körülményeket teremtsenek a menekülteknek. Persze a körülmények nem jók. A szegedi kirendeltségen traumatizált emberek tucatjával vannak összezárva ketrecekben, akár egy napig is, amíg regisztrálják a menekültkérelmüket. Vizet palackban kapnak, de az nem sokat segít a hőségben. Lapjával fekszenek a matracokon. Más, nagyobb hely a kirendeltségen, ahova ki lehetne engedni őket, nincs. Röszkén kicsit jobb a helyzet, ott egy hangárt alakítottak át, jár a levegő, szabadabban lehet mozogni. Ide kerülnek az elfogott határátlépők először, utána Szegedre. Végül jó esetben egy nyílt befogadó állomásra. 

De a határőrök ezeken a helyeken is igyekeznek. A falakon több nyelven (arab, perzsa, pastu, urdu) szavak, kifejezések, mondatok láthatók, hogy az ott dolgozók tolmács nélkül is tudjanak valamennyire beszélni a menekültekkel. A Helsinki Bizottság tájékoztatói több helyen ki vannak tűzve. A röszkei állomáson vízpárafújót szereltek be az ottaniaknak a nagy meleg miatt. Amikor épp megérkeztem, a nekem háttal álló határőrök (tehát engem nem láthattak) közül többen épp a saját ebédadagjukból adták oda a banánokat a gyerekeknek. Az ide érkező adományokat szétosztják. Az egyik vezető azt mondta: "tudja, nagyon sajnálom ezeket az embereket. Ha szír lennék, én is itt lennék."

Bár nem mondták, és nem is mondhatták, a beszélgetésből kiderült, hogy ők is azon a véleményen voltak, hogy a fal megépítése teljesen fölösleges pénzkidobás. Tudják, hogy mind a hazai, mind a nemzetközi jogszabályok értelmében azt a menedékkérőt, aki eljut a kerítésig - márpedig szerintük is eljutnak - ugyanúgy be kell majd fogadni, mint most. Azt is tudják, hogy könnyű átvágni a kerítést vagy éppen megkerülni azt. 

Az Orbán-kormány hisztériája folyamatosan nehezíti a munkájukat, hiszen a közhiedelemmel ellentétben ezek nem vérszomjas menekültkínzók, hanem szakemberek, akik legjobb tudásuk szerint dolgoznának, ha pl. nem masíroznának „önkéntes határőrök” a gátakon, akiket kb. ugyanannyira elítélnek, mint én. Orbán Viktor propagandájának nem csak a menekültek esnek áldozatul, hanem a menekültügyben dolgozók is. 

men3.jpg

A kormánynak nem lehet más választása, mint, hogy mindent megtegyen annak érdekében, hogy enyhítsen a jelenlegi menekülthelyzeten, és megoldásokat találjon arra, hogy a menekülteknek, a dolgozóknak és a magyar embereknek is elviselhető legyen ez a teher! Ha ezt nem teszi, elárulja az országot. 

Uniós pénzekből további befogadó állomásokat kell nyitni, hogy normális körülményeket biztosítson ezeknek a meggyötört embereknek, és enyhítse a lakosság terheit az eddigi menekültállomások településein. Kiskunhalas után ott az egri laktanya és a bakonyi „kis Moszkva”. Ezek üresek. Nem lehet tovább feszíteni a húrt Debrecenben. A menekültekkel szemben embertelen, az ott lakókkal pedig nem tisztességes, hiszen a túlzsúfolt táborokban elkerülhetetlenek a konfliktusok, amelyek óhatatlanul félelmet gerjesztenek. 

Több pénzt kell adni a menekült területen dolgozóknak is, és biztosítani kell, hogy minden menedékkérő tisztességes eljárásban vehessen részt. És legfőképpen abba kell hagyni ezt az álnok kampányt, ami végső soron tönkreteszi a magyar társadalmat. 

A 35 milliárd forintba kerülő kerítés megépítése helyett pedig – amire az unió egyértelműen jelezte, hogy nem ad forrást, tehát az valóban az adófizetők pénzéből épülne - arra kell költeni, amire itthon valóban szükség van: a szegénység enyhítésére, a szociális dogozók, az orvosok és a pedagógusok béremelésére, az oktatásra és az egészségügyre.

Nem csak a magam nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy elég volt a gyűlöletből és minden, Lázár Jánosnál gyengébb társadalmi csoport megalázásából. Vajon, ha lecseng a menekültügy, ki lesz a következő?

(A fotók az érintettek engedélyével készültek és kerültek a cikkbe.)

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:

komment


2015.06.10. 17:10 Szabó Timi

Miért ne rendezzünk olimpiát!

olimpiafoto.jpg

A magyar közéleti viták egyik visszatérő témája a „rendezzen-e Magyarország olimpiát” kérdése. A MOB mai közgyűlésen úgy döntött, hogy támogatja a 2024-es olimpiai és paralimpia pályázati szándéknyilatkozatának benyújtását.

Nem kell fejszámoló-művésznek vagy költségvetési sorokat élből vágó „szakértőnek” lenni ahhoz, hogy látva egy-egy olimpiai rendezés (társadalmi) költségeit, továbbá szétnézve a magyarországi újratermelődő és mélyülő szociális válságon, a négy millió létminimum alatt élő emberen, úgy nyugodt lelkiismerettel kijelenthessük: ne!

Általában a fenti érvek az olimpiarendezési láng csiholóit nem szokták meghatni, és kevésbé arra fókuszálnak, hogy egy rendezésnek milyen gazdasági és társadalmi előfeltételei, és nem utolsósorban következményei vannak. Bármennyire szeretem is a sportot, nézem szívesen az olimpiai tévéközvetítéseket, Magyarország belátható időn belül akkor se rendezzen olimpiát! Erre elég nyomos érvek sorakoznak:

  1. Amikor példátlan méreteket öltött hazánkban a nincstelenség, amikor fiatalok százezrei költöznek külföldre, amikor a kórházak a számláikat sem tudják fizetni, és amikor az oktatás romokban, akkor nem hazudhatjuk azt, hogy a sportnak kiemelt jelentősége van. Nincs. Nem csak ellenzéki szavazók elvárása, hogy abszolút prioritás kellene, hogy legyen a szociális kiadások, az egészségügy és az oktatás költségvetésének drasztikus megemelése. Ha elértük a jóléti állam szintjét, akkor esetleg lehet olimpián gondolkodni (én akkor is pazarlásnak tartanám, mondjuk). Nekünk ma nem a sportpályán kell megküzdenünk más nemzetekkel, hanem tudásban, képzettségben, a szegénység leküzdésében – erre kell fordítani az ország forrásait.
  2. Abban nincs vita, hogy Magyarország már olimpiarendezés nélkül is belesétált abba a fideszes csapdába, amelyhez más, hasonlóan szerencsétlen sorsú országoknak egy olimpia vagy legalább egy labdarúgó világbajnokság kellett: hemzseg az ország a pazarló, kihasználatlan, pénzügyileg fenntarthatatlan, pusztulásra ítélt sportlétesítményektől. Ki hiszi el például, hogy Orbán felcsúti vagy Tállai mezőkövesdi stadionja túléli majd az Orbán-rendszer bukását? Már most növi be ezeket a gaz, hiszen nézők már most sincsenek.
  3. A magyar állami nagyberuházásoknak két atombiztos jellemzője van: nem készülnek el időben, és sokkal többe kerülnek a tervezettnél (iskolapéldák: 4-es metró, Margit híd). Egyik sem predesztinál bennünket az olimpiarendezésre, az egész világ rajtunk röhögne, amikor az olimpiai láng meggyújtását egy építési területről, munkagépek és vendégmunkások gyűrűjéből közvetítenék.
  4. Ismerjük annyira Magyarországot, hogy nyugodt szívvel kijelenthetjük: az ország közlekedési infrastruktúrája nem bírna el egy olimpiát. A közlekedés fejlesztésre szorul, de elsősorban nem Budapesten és a nagyvárosokban (a leendő olimpiai helyszíneken). Vidéki úthálózatra és a vasúti közlekedés modernizálására kellene a jelenleginél sokkal többet költeni.
  5. A túlzsúfolt, zöldterületek nélküli Budapest számára egy olimpia környezeti katasztrófát jelentene.
  6. Végül nem annyira halkan jegyzem meg, hogy Orbánék éppen most pozícionálják át Magyarországot vendégszeretőből idegengyűlölővé – ehhez kérdésesen illeszkedne egy olyan nemzetközi, multikulturális rendezvény, mint az olimpia.

Ma első a szociális válság kezelésének és az óriási egyenlőtlenségek drasztikus csökkentésének ügye, és csak nagyon sokadik kérdés az olimpiarendezés. És véleményem szerint ennek sokáig így is kell maradnia.

 

 

 

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:

komment


2015.04.27. 15:39 Szabó Timi

Novák Előd gyávasága és az emlékezők bátorsága

 

„A következmények nélküli Magyarországon ez szinte törvényszerűen vezetett oda, hogy az egyébként külföldiek által is előszeretettel látogatott terünkön lényegében egy illegális szemétlerakót alakítottak ki a »tüntetők«. Kövek, fadarabok, bőröndök, papírszemét, van ott minden. Egyesek »Eleven Emlékműként« emlegetik az odahordott hulladékot és személyes tárgyakat. Ez megítélésem szerint még akkor sem fogadható el, ha egy tiltakozó felmenőivel esetleg borzasztó dolgok történtek is, hiszen a törvények elvileg mindenkire vonatkoznak.” - ezek a mondatok állnak egy magyar országgyűlési képviselő Pintér Sándor belügyminiszternek benyújtott írásbeli kérdésében.  

Miről is beszél az idézet gazdája? A budapesti Szabadság téren álló német megszállás áldozatainak emlékműve ellen tiltakozó civilek részvételiségre, párbeszédre és emlékezésre törekvő jelenlétéről.

Koppannak ezek a mondatok. Minden egyes ponttal a mondatok végén ütést kap a lélek, elmerengünk e szavak és kijelentések lehetetlenségén. Megfogalmazódik a költői kérdés: ki ez az ember, aki ilyet leír? Milyen érzékenységgel, emlékezettel és lelkiismerettel él?

Az országgyűlési képviselő és az idézet gazdája – milyen meglepő – Novák Előd, az idézet pártgazdája – milyen meglepő - a Jobbik.

Most eltekintek attól, hogy a teljes írásbeli kérdést idézzem vagy linkeljem. Olvasva ezeket a gondolatokat hirtelen nem tudja az ember, hogy merre induljon. Beszélhetnénk arról, hogy ismét mélypontra zuhant a magyar parlamentarizmus, vagy beemelhetnénk az okkal nem szűnő vitát a Szabadság téren megnyilvánuló Fidesz-állam történelem hamisításáról. Írhatnánk arról, hogy már ezerszer megmondtuk, hogy Vona Gáborék „mérséklődése” mekkora hazugság, hogy a Jobbik „néppárti” fordulatának célja igazi az, hogy elrejtse posztfasiszta arcát. De javasolhatnánk irodalmakat a szellemi alvilág kapuja őrzőjének, Novák Elődnek arról, mit is jelent az emlékezetpolitika, mit jelent a kulturális reflexió, mit jelent a traumák feldolgozása és (újra) beépítése a városi térbe. Mit jelent az áldozatok emlékének megjelenítése, a múlt bűnei és a jelen felelőssége közötti hidak létesítése.

Mindezt okkal és joggal tehetnénk meg, de Novák koppanó mondatai után inkább nézzük meg, hogy szerinte mik is adják ki az „illegális szemétlerakót”. Találunk itt családi fotókat a holokauszt során elhunytakról, rokonokról, akiket hiába vártak vissza. Családok fényképei, amelyek Szántó T. Gábor szavaival élnek ma is: „Minden családi ebéd / hiányjel.” Imakönyvek és emlékezőkövek. Kitépett noteszlapok egy, a borzalomból vissza nem tért anyától vagy apától. Versek Radnótitól kezdve napjainkig. Idézetek emlékkönyvekből, feljegyzések titkokról, szerelmekről, álmokról; virágok, elvesztett rokonok, barátok, honfitársak használati tárgyai.

Ezek és még több. Az előbbiek ugyanis nem csupán „tárgyak”, hanem az élő emlékezet, a lelkiismeret, a felelősség kivetülései. A hiány, a valaki, valakik hiányoznak jelei. A fájdalom vagy akár a bűnbánat emlékei. Eleven emlékek.

Ha Novák Előd életében legalább egyszer járt volna már ezeknél az emlékeknél, ha közelebb merészkedett volna az Orbán-kormány bűnrelativizáló emlékművéhez, amikor például a tér sarkán álló, Horthy mellszobornak „otthont” adó Hazatérés templomába Hegedűs Lóránthoz igyekezett konzultációra, akkor talán láthatta volna, hogy szemben azzal, amit ő odaképzel, nem elsősorban „tüntetők” vannak jelen, hanem emlékezők. Akik több, mint egy éve nap, mint nap jelen vannak a téren, és arról beszélgetnek vendégeikkel, a székekre leülő arra járókkal, a játszótérről hazatérőkkel, hogy mi történt ebben az országban az elmúlt évtizedekben. Hogyan és miért? Hogyan lehet, hogy nem magától értetődő az, hogy a magyar államnak vastagon felelőssége van honfitársai halálában, hogy nem a német megszállással kezdődik az a bűnáradat, amely súlyos és gyógyíthatatlan sebeket ejtett családokon és a hazánkon? Hogy történhet az, hogy a gyűlöletben, a cinizmusban, a saját lelkiismeretének kiiktatásában mértéket és határt nem ismerő Novák Előd szerint egy közösség emlékgyűjteménye „illegális szemétlerakó”? Többek között erről is beszélgetnek sötétedésig és utána is az emlékezni akarók.

Az Eleven Emlékmű és a Szabadság téri napi emlékezetek a 2010 utáni ellenállás legnemesebb, legtisztább és legfájdalmasabb formái. Küzdelem az emlékekért, küzdelem azért, hogy a társadalmi emlékezet és a felelősség kérdését tisztázzuk végre. Hogy lehessen végre közös emlékezet és közös történelem.

Sajnos Novák Előd és társai miatt ma sokak mindennapos élménye az, hogy „kétséget és bizonytalanságot érez, ha azt a szót hallja, hogy haza” (Szántó T. Gábor). Éppen ezért bármit is válaszol Nováknak Pintér Sándor, az Eleven Emlékmű és az emlékezők vannak és lesznek. Őket onnan elmozdítani nem tudja senki.

Igaz emberek ellen a gyávák és hazugok soha nem nyernek.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:

komment


2015.04.19. 16:48 Szabó Timi

A fekete ruhás nővér

Távolról sem szójáték a cím, ez a magyar rögvalóság. A Péterfy Sándor utcai Kórház-Rendelőintézet és Baleseti Központ egyik nővére fekete ruhában tiltakozott, miután egy jó ideje már nem fizetik ki neki és társainak a túlórákat. Ők a magyar egészségügy „szokásjogának” és munkarendjének megfelelően túl vannak terhelve. Az emberi Emmi már vizsgálódott – nyilván alapos, minden részletre kiterjedő, körültekintő vizsgálat lehetett , és mindent rendben talált. Az illetékes „nyomozók” arra különösen odafigyeltek, hogy a nővérek dokumentumokkal is tudták bizonyítani igazukat.

A nővérek igaza a kormány szégyene, az ő igazuk a saját és családjuk megélhetésének kérdése. Erre legyintett a minisztériumi vizsgálat, ami után a nővér, Sándor Mária fekete ruhában tiltakozott az egészségügyben dolgozók helyzete ellen. Illetve csak akart tiltakozni, azt ugyanis nem engedték neki. Megkérték, hogy vegye vissza a “normál munkaruháját.” Sándor Mária ezek után, kiállva nemcsak saját igaza. . . , de a szólásszabadság mellett is, felmondott, és most munkát keres. 

Sándor Mária nem egyszerűen nővér társai megérdemelt jussa mellett állt ki, hanem a mindennapokban másokért fáradhatatlanul dolgozók méltóságáért is. Felemelte szavát és elmondta, hogy még a Fidesz-kormány sem tehet meg mindent mindenkivel. Felkelt azért, hogy akik arra szerződtek, hogy éjjel-nappal talpon legyenek és másokért küzdjenek, azok ne az utolsó utániak legyenek állandóan a sorban.

A magyar egészségügy állapotáról nem kell senkinek semmit írni, tapasztaljuk azt mindannyian. Tapasztaljuk azt, hogy ahol a stadionok az elsők meg a minisztériumok Quaestor-befektetései, ott az emberközpontú és mindenki számára egyformán és ugyanolyan színvonalon elérhető egészségügy, a méltó módon megfizetett egészségügyi dolgozók csak a sokadikok lehetnek a sorban. Ha az utóbbiak egyáltalán benne vannak a sorban. Az Emmi-vizsgálat szerint amúgy nincs is sor, hiszen mindenkinek jó, főleg a nővéreknek. 

Itt van Sándor Mária, aki nem tűr tovább, aki áldozatot hozva kiáll. Az ő bátorsága óriási küzdelem. Küzdelem nemcsak magáért, hanem minden sorstársáért: pedagógusokért, szociális dolgozókért, közalkalmazottakért, akik egyre hátrébb csúsznak a sorban. És a szólásszabadságért, amit ma az emberi minisztérium hathatós segítségével újra megtiportak.

Holnap megkeresem Sándor Máriát. Nem azért, hogy a sajtó előtt megveregessem a vállát, sőt még szelfizni sem fogok vele. Azért keresem meg, hogy elmondjam, mindenben, amiben tudunk, mellé állunk. Mindenben, amiben segíteni tudunk, azt megtesszük. Meg kell erősítenünk magunkat abban a küzdelemben, amely mindannyiunkért, a hazánkért zajlik. Ma Sándor Mária egy óriási lépést tett ebben a küzdelemben. Köszönjük neki.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:

komment


2015.04.06. 11:44 Szabó Timi

Jó úton járunk: a Fidesz betámadta a PM alapjövedelem-javaslatát

Habony „hasba rúglak” Árpádhoz tartozó Századvég a minap kinyilatkoztatott alapjövedelem-ügyben: Orbán Balázs kutatási igazgató szerint az alapjövedelem káros, igazságtalan, fenntarthatatlan abszurditás, ráadásul Alaptörvény-ellenes. Orbán nemcsak téved és intellektuálisan tisztességtelen, de árad belőle a Fidesz politikájának kegyetlensége is.

Orbán először is „kutatási igazgatóként” jobban tenné, ha úgy nyilatkozna egy szakmai javaslatról, hogy először elolvassa azt. Segítek egy kicsit: az alábbi linken található a PM alapítványának vitairata, lehet rögtön ismerkedni vele: http://mmaa.hu/2015/03/27/biztos-alap-az-mmaa-vitairata-az-alapjovedelemrol/

De nézzük, hogy miket mond. Orbán először is a fideszes gondolkodáshoz hűen megpróbálja összemosni az alapjövedelmet a kommunizmussal és a szocializmussal. A kiszolgáltatottságot rohamosan növelő kormány kiszolgálójaként ilyesmivel érvelni önmagában is politikai lelkiismeret-deficit, de azért tegyük ezt helyre, cáfoljuk meg sorra Orbán hazugságait az alapjövedelemről!

Szerinte az alapjövedelem „káros, mert nem jutalmazza a tehetséget, a szorgalmat, az előrejutási vágyat”. Ezzel a logikával az orvosi ellátás is káros, meg a családi pótlék, a mindenkire kiterjedő közoktatás vagy éppen a közvilágítás. Ezzel az agyrémmel kár is tovább foglalkozni.

Orbán azt írja, hogy az alapjövedelem „igazságtalan, mert nem segít jobban azoknak, akik rászorulnak, mint azoknak, akik nem szorulnak rá”. Ez a kijelentés már csak azért is meglepő, mert éppen a Fidesz-kormány gondolja igazságosnak, ha azoknak segít, akik nem szorulnak rá, lásd „rezsicsökkentéssel” olcsón fűtött medencék vagy az egykulcsos adó. Ennek mondjuk Szíjjártó vagy Lázár tényleg örül. Vagy épp Pintér Sándor belügyminiszter, aki az egykulcsos adónak köszönhetően havi 9 millió forinttal visz haza többet.

A PM alapjövedelem-javaslata ezzel szemben valóban igazságos: annak a kb. 600 ezer nincstelen embernek segít a legjobban, akiket Fidesz-kormány egy hang nélkül az út szélén hagyott: ők 50 ezer forinttal kapnak többet a PM világában, mint ma. Komoly segítség az alapjövedelem azoknak az átlagnál alacsonyabb keresetűeknek is, akiktől a Fidesz elvette az adójóváírást: ők több, mint 30 ezerrel többet visznek haza az alapjövedelem bevezetése után. A Fidesszel ellentétben mi nem pénzzel támogatjuk a legtöbbet kereső néhány százalékot: nekik egy szolidárisabb, biztonságosabb és élhetőbb országot jelent az alapjövedelem bevezetése.

Ha Orbán olvasta volna a javaslatot, nem mondaná, hogy az alapjövedelem fenntarthatatlan. Nem tudja szakmailag kikezdeni a PM megoldását, ehelyett egy teljesen más megoldással vitázó cikket idéz be. Holott ki van számolva, le van írva: Az alapjövedelem bevezetési költségeinek bő fele a szociális kiadások és az szja-rendszer reformjával finanszírozható. Az alapelv itt a Fidesz-kormány előtti időszakban megszokott társadalmi szolidaritáshoz való visszatérés és a szociális támogatások radikális leegyszerűsítése. Az alapjövedelem bevezetésének költségeit hat fő finanszírozási csoporttal fedezhetjük: az alapjövedelem által kiváltott kiadásokkal (565 milliárd forint); az igazságos adó- rendszer helyreállításával (488 milliárd forint); a bevezetés nyomán keletkező többletbevételekkel (193 milliárd forint); egy államháztartási pazarlás-ellenes fordulattal (146 milliárd forint); progresszív gazdaságpolitikai fordulattal (597 milliárd forint); valamint a korrupció-ellenes fordulattal (175 milliárd forint). A költségvetései hiány így nem növekszik.

A szkeptikusok figyelmébe: Surányi György volt jegybankelnök, Felcsúti Péter, a Bankszövetség korábbi elnöke és más ismert közgazdászok is támogatják és kivitelezhetőnek tartják az alapjövedelem bevezetését Magyarországon. Ehhez tettek is számos építő javaslatot.

Az alapjövedelem tehát társadalmilag hasznos, igazságos és pénzügyileg is fenntartható.

Ezek után Orbán a saját, kellően manipulatív közvélemény-kutatásukat idézi, de a szakmai körökben push-poll-nak nevezett, a jelen esetben fideszes megrendelő elvárásainak megfelelő eredményt hozó propaganda-eszközzel kár foglalkozni.

Annál tanulságosabb az utolsó, „mindent vivő” érv: Orbán szerint az alapjövedelem ellentétes az Alaptörvény szellemével.

Na, ez igaz! Büszkék is vagyunk arra, hogy a PM olyan megoldást kínál Magyarországnak, amely nemcsak radikálisan csökkenti a szegénységet és felszámolja a nincstelenséget, de az Orbán-rezsim hajmeresztően embertelen szellemiségével szemben álló alternatívát is kínál egyben. Az összetartó, szolidáris társadalom reményét, az élhető Magyarország ígéretét, ahol alap az egymásról való gondoskodás. Mert az, hogy a Fidesz végleg kiirtotta a szociális jogokat az Alkotmányból, nem jelenti azt, hogy ez örökké így is marad.

A Fidesz-kormány bukása már csak idő kérdése. Mi sem támasztja ezt alá jobban, mint Orbán válasza az alapjövedelem jelentette kihívásra: „ezért kéne alkotmányos szinten „egyértelműen megtiltani a bevezetésnek még csak a lehetőségét is!” Hiszen ha nincs érdemi válasz, akkor jön a végóráit élő autoriter rendszerek utolsó mentsvára: a „tiltsuk be!”

De hiába ír bele bármit a most már csak a Jobbikkal karöltve kétharmados Fidesz a tákolmányába, az velük együtt fog a süllyesztőbe kerülni. Ha a magyarok többsége egy széles körű, alapos társadalmi vita után az alapjövedelem mellett foglal állást, az valósággá fog válni. A Párbeszéd Magyarországért mostantól ezért fog dolgozni!

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:

komment


süti beállítások módosítása