HTML

Szabó Tímea

Szabó Tímea vagyok, a Párbeszéd Magyarországért társelnöke, országgyűlési képviselő.

Friss topikok

Címkék

2016.10.03. 09:22 Szabó Timi

Párbeszéd: Mindenki számít!

(fotó: Sauer Patrik)

Kedves, békeszerető barátaim!

A köszönet hangján szólok ma hozzátok! Köszönöm, hogy eljöttetek, köszönöm, hogy időtöket, energiátokat, pihenéseteket áldozzátok fel azért, hogy megmutassuk: magyar emberek kiállnak magukért, kiállnak egymásért, kiállnak a béke és az erőszakmentesség örök parancsa mellett.

Kiállnak és közösen kiáltják: mindenki számít!

Vannak olyan nemes parancsok, amelyek nincsenek ugyan kőbe vésve, mégis ott vannak mindenki szívében, minden gyerek jövőjében, minden hazáját szerető ember álmában. Ilyen parancs a szolidaritás, egymás kölcsönös tisztelete, az, hogy ha egy társunk bajba kerül, akkor segítő kezet nyújtunk neki. Segítő kezet nyújtunk, mert ez tesz bennünket emberré.

Nem mondhatunk mást, mint hogy mindenki számít!

Erkölcsi parancs a szolidaritás, és ilyen íratlan, de mégis örök üzenet a másikkal szembeni türelem, az egymásról való gondoskodás, legyen szó egy éhező gyerekről, egy 24 órája dolgozó ápolóról, egy idős beteg emberről vagy a terror elől menekülő anyáról. A feje tetejére állt, háborúktól és hétköznapi megaláztatásoktól egyaránt sújtott világunkban hatalmas kincs az erőszakmentes, békés élet. Egy ilyen világban még fontosabb, hogy akiknek megadatott, azok ne elforduljanak azoktól, akik nem.

De még ha valaki vitatná is ezt az erkölcsi parancsot, könnyen megérthető: közös érdekünk, hogy béke legyen és megszűnjön a kiszolgáltatottság. Az erőszakmentes élet az egyetlen élet ugyanis, mely jólétet, biztonságot és boldogságot adhat mindnyájunknak.

Vannak azonban köztünk, olyanok, akik le akarják dózerolni a béke és a szolidaritás építményeit. Vannak olyanok is, akik azt gondolják: aki békét és megbékélést akar, annak nincs helye ebben az országban. Mi értük is jöttünk – a béke és erőszakmentesség az ő érdekük is.

Mert mi azt mondjuk: mindenki számít.

Kedves barátaim! Ma, október 2-án ünnepeljük az erőszakmentesség legalázatosabb és legnagyszerűbb képviselője, a híres indiai politikus, Mahatma Ghandi születésnapját. Ő rá emlékezve tartják ma világszerte az erőszakmentesség napját is.

Ghandi, aki egész életében a békés ellenállást hirdetve harcolt országa függetlenségéért, azt mondta: a gyáva ember képtelen a szeretet kimutatására. A szeretet a bátrak kiváltsága.

A Párbeszéd Magyarországért küldetése, és meggyőződésem szerint mindannyiunk küldetése ennek a bátorságnak a kimutatása. Az a bátorság, amiről Ghandi beszél, nem más, mint a gyűlölet elutasítása. A mi célunk annak a gyáva gyűlöletnek az elutasítása, amely romba dönti hazánkat.

Építsük Magyarországot, szeressük Magyarországot, és ne hagyjuk, hogy a gyávák a gyűlöletükkel szétrombolják hazánkat! A gyávák ugyanis szétrombolják Magyarországot akkor, amikor 11 milliárd forintot költenek a gyűlölet plakátjaira. A gyávák szétrombolják Magyarországot, amikor nyugdíjasokat és nincsteleneket fenyegetnek a támogatások megvonásával. A gyávák szétrombolják Magyarországot, amikor a közszféra dolgozóit munkaidőben a saját gyűlöletkampányuk szolgálatára kötelezik. A gyávák szétrombolják Magyarországot, mikor egymásnak ugrasztják hazánk polgárait.

Barátaim! Mi nem vagyunk gyávák! Mert gyáva ember az, aki a büntetéssel való fenyegetéssel éri el a célját.

Gandhi azt mondta: a szereteten alapuló hatalom százszorta hatékonyabb és maradandóbb, mint az, amelyik a büntetéstől való félelemből ered. És Ghandinak igaza van. A félelemre építő hatalom nem maradandó. A félelemre építő hatalom meg fog bukni!

Meg fog bukni az az erőszakos hatalom, amelyik a gondoskodás helyett egymásnak ugrasztja a kisemmizett ápolót a műszerek nélkül operálni kényszerülő orvossal. Meg fog bukni az az erőszakos hatalom, amelyik szembeállítja a szabadságáért küzdő tanítót a gyerekéért aggódó szülővel. Meg fog bukni az az erőszakos hatalom, amely egymásnak ugrasztja a munkájától megfosztott roma apát  a háború elől menekülő apával.

Megbukik az a hatalom, melyik egymás ellen fordítja a lecsalózott rokkant embert a beteg családtagjáról gondoskodó otthoni ápolóval. Amelyik szembeállítja a gyerek nélküli családot a háromgyerekes családdal, a hajléktalan embert a járókelővel, a mentőkocsi hiányában késve érkező mentőst a haldokló beteggel.

Meg fog bukni az az erőszakra és büntetésre építő hatalom, amelyik csak a saját maga harácsolásával törődik, és nem a magyar emberekkel! Meg fog bukni Orbán Viktor, és meg fog bukni Orbán Viktor embertelen és szívtelen kormánya! Sőt, az adatokból azt látjuk: már ma megbuktak! Hiába a 11 milliárd forint, Orbán Viktor gyűlöletkeltő politikája megbukott!

Barátaim! Joggal kérdezhetitek tőlünk, a Párbeszéd közösségétől, hogy hogyan és kik fogják a gyávákat eltávolítani a hatalomból? Hogyan fordítható a közös elemi felháborodásunk hatékony cselekvéssé?

Azt mondom nektek: a mai nap nem október másodikáról szól. A mai nap már október harmadikáról és az azt következő hónapokról szól.

Igenis leválthatjuk a gyávákat, ha megtaláljuk azokat a bátrakat, akik nem a gyűlölet, hanem a gondoskodás, a szeretet és a béke képviselői lehetnek a következő parlamentben. Meg kell keresnünk azokat a bátor magyarokat, képviselő-jelölteket, civileket minden településen, akik nem az Orbán-rezsimből akarnak élni, hanem valódi változást akarnak! Akik velünk együtt mondják: mindenki számít!

Ezért mi, a Párbeszéd képviselői azzal fordulunk most a demokratikus ellenzék pártjaihoz, hogy haladéktalanul kezdjük meg az előválasztás előkészítését:

Ma Magyarországon milliók vannak, akik tesznek és tenni akarnak, de akiket eddig nem engedtek be a politikai cselekvők táborába. Az előválasztással nekik, nektek nyílik ki az ajtó. Amikor egy ország roskad össze a gyűlölet alatt, akkor a politikusok, a pártok nem gondolhatnak kizárólag a saját túlélésükre.

Mert pontosan tudjuk, hogy csak akkor válthatjuk le Orbán Viktor gyáva kormányát, ha minden egyéni körzetben csak EGY demokratikus ellenzéki jelölt indul a kormánypártiakkal szemben. És hogy melyik bátor embernek van valóban esélye nyerni, arról pedig döntsetek ti, ne pedig zárt ajtó mögött néhány pártvezér.

Az a párt, amelyik nem az emberekkel együtt akarja leváltani ezt a gyáva rezsimet, az nem értette meg október 2-a és az azt megelőző gyűlölet-kampány üzenetét. Mert történelmi a feladatunk: Ha 2018-ban nem tudjuk elzavarni a gyávákat, akkor hazánk évtizedekre egy reményvesztett hellyé válhat, ahol csak tolvajok, hazugok és becstelenek hozhatnak döntéseket a mi jövőnkről.

Éppen ezért ma a Párbeszédben ma arra kérjük az ellenzéki pártokat, hogy október 24-én találkozzunk, és kezdjük el közösen kidolgozni az előválasztás megvalósításának részleteit! Az erőszakmentesség mellett ez október másodika üzenete. A nemzeti ünnep után rögtön kezdjük el közösen a munkát Orbánék leváltására!

Barátaim! Gandhi azt mondta: a szeretet lángjaiban a legkeményebb vasnak is meg kell olvadnia. Ebben hiszünk mi is: nincs az az erőszakos, embertelen és szívtelen kormány, amit ne lehetne leváltani! És le is fogjuk váltani!

Mi a Párbeszédben ezért dolgozunk. Azért, hogy közösen egy békés, gondoskodó, a magyarok sokszínűségében erőt, és nem gyengeséget látó közösséget építsünk fel. Egy olyan országot, ahol mindenki számít! 

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:


2016.07.03. 17:52 Szabó Timi

Mert ha sok szív együtt harcol, ott a végén biztos a győzelem! - felszólalásom Sándor Mária demonstrációján

Kedves barátaim - ápolók, orvosok, egészségügyi dolgozók, betegek, hozzátartozók, honfitársaim!

Amikor Sándor Mária megkért, hogy ápolóként szóljak ma hozzátok, megkérdeztem a kórházi kollégáimat, hogy miről is beszéljek.

„Emeld ki az ápoló mögött az embert. Hogy mindannyiunk mögött egy szenvedő család áll!” – mondta egy kolléganőm, aki két hete hagyta ott a Szent János kórházat, ahol én is segédápolóként dolgoztam.

„Beszélj a haldoklók ápolásáról, a lelki kimerültségről, az odaadásért cserébe járó megalázottságról” – folytatta egy másik.

„Megírhatod, hogy reggel 10-kor a karomon levő lépésmérő 11 kilométert mutatott, annyit rohangáltam fel-le a lépcsőn” – mondta egy harmadik, aki pár hete harminc év után is zokogva búcsúztatott el egy idős nénit, aki az ő kezét szorította az utolsó percekben.

Kérdeztem és jöttek a válaszok az odaadásról, a megbecsülésről. Az hiányzik a legjobban. Hogy ne nézzenek át az emberen, ne kiabáljanak állandóan. Hogy csak egy kicsivel lehessen többet aludni, hogy legalább heti kétszer a kórházi köpenyt letéve hazaérjünk időre az esti meseolvasásra.

És ahogy jöttek a válaszok, minden előttem volt újra.

Az, hogy ápoló vagyok. Reggel 7 óra, a kardiológián szapora léptek, a nővéröltözőben a szekrényből ki kell söpörni a lehullott vakolatot, a zár is lötyög. Télen ilyenkor még sötét van, a nővérek egy része 4-kor kel, úgy jár be vonattal Piliscsabáról vagy még messzebbről, este 7-kor vissza az állomásra, 9-re otthon, hajnali 4-kor csörög az óra megint.

Ha nem ide jönnek másnap, akkor máshova. Kellenek a másod-, harmadállások, a végén takarítás magánlakáson. Mert jön a villanyszámla, az iskolai ebédbefizetés, a sokadik személyi hitel részlet. Egyiket a másikból kiváltva, mert jön a végrehajtó.

Sosem fogynak el. Sem a hitel, sem a végrehajtók. Ahogy nem fogy el a kiszolgáltatottság sem.

Korábban csak hallottam arról, hogy a betegellátásban 12 órás műszak van, de nem értettem meg, hogy ez mit jelent az ott dolgozók számára. Nem nyolc, nem tíz, hanem 12 óra.

A 12 órás munkaidő indul, nincs megállás. Lázmérés, infúzió, reggeli osztás, vérhígító, gyógyszer, beteglap, labor, EKG, ebédosztás, pelenkacsere, labor újra, EKG újra, újraélesztés, vacsora. A tizedik és a tizenegyedik órában is.

Amióta ápolónak álltam rettegek attól, hogy betegként kórházba kerülhetek, pedig tavaly nyáron már a kisfiammal a László kórházban megtapasztaltuk, milyen egy olyan szobában aludni, ahol éjjel csótányok rohangálnak a padlón, ahol nincs szappan és ehetetlen az ebéd.

Mégis, egy ideje folyamatosan nő bennem a szorongás, hogy egy ápoló esetleg a tizenkettedik vagy éppen huszonharmadik órában adja be nekem vagy kisfiamnak az infúziót. 23 óra munka után vajon jó helyre szúr? Jó gyógyszert ad be? Ébren van, ébren lehet lenni egyáltalán 20 óra munka után? Ki dolgozik egyben talpon 24 órát?

Nővérek, ápolók, egészségügyi dolgozók!

Látlak benneteket, emberfeletti, amit nyújtotok, csak miattatok áll a rendszer. Nektek ez nem munka, a mi ápolásunk a ti hivatásotok, az életetek. Köszönjük nektek!

De meddig bírjátok ezt? Meddig vagytok ti, és meddig vagyunk mi biztonságban?

A kórházban azt mondta nekem egy orvos, hogy ne mondjam el a problémákat, mert a beteg félnek majd bejönni a kórházakba. Megkérdeztem tőle, hogy vajon a betegeknek nincs joguk tudni az igazat? Nincs joguk tudni azt, hogy mi vár rájuk, ha kórházba kerülnek?

Ti mit gondoltok, nektek nincs jogotok tudni, hogy milyen állapotban vannak a kórházak, hogy milyen állapotban van az egészségügy? Nincs jogotok tudni?

Májusban végignéztem egy Vác méretű német kisváros tévéhíradóját. A helyi kórházban tizenkét magyar ápolót fogadtak. Egy német kisváros egy hét alatt tizenkét magyar ápolót! A teljes kórházvezetés felvonult, ünnepelték a jól képzett munkaerőt! De ha ez így megy tovább, hányan maradunk, hányan maradtok velünk, nekünk, gyermekeinknek, szüleinknek a kórházakban? 

Beteg az ország, gyógyítsuk meg! - mondja Sándor Mária.

Én azt mondom, betegek és szívtelenek azok a vezetők, akik hagyják lepusztulni a betegápolást, akik szó nélkül végignézik az orvosok, az ápolók menekülését, akik újra és újra becsapják a dolgozókat a béremelésnek hazudott alamizsnával!

Beteg és szívtelen Orbán Viktor és Balog Zoltán, beteg és szívtelen az egész kormány, amelyik orosz rulettet játszik az életünkkel!

Hiszen milyen az a gondolkodás, amelyik előbbre valónak tartja a miniszterelnök várba költözését, Rogán Antal propaganda minisztériumát, Mészáros Lőrinc nemzeti lovardáját vagy a Városliget lerombolását és állat módjára viselkedő kopaszokkal védését, mint a magyar emberek egészségét?

Ez a gondolkodás beteg, szívtelen és embertelen!

Micsoda embertelenség kell ahhoz, hogy idén is az egészségügyi és szociális dolgozóknak adják a legalacsonyabb béreket? Láttátok a KSH adatokat, azok nem hazudnak. Mi kell ahhoz, hogy egy kórházi dolgozó végre ugyanannyit kereshessen, mint egy raktáros? Egy műtős, egy sterilizáló, egy műszakis, egy védőnő munkája tényleg nem ér többet? Nincs annyi felelősségük, mint az erdészetben dolgozóknak?

Mi kell ahhoz, hogy ne nettó 90 vagy 110 ezer forintot vigyenek haza napi 12 óra munka után az ápolók?

Ja, hogy béremelés kell? Milyen béremelés? A több, mint egymillió forintot kereső Cser Ágnes-féle béremelés? Olyan béremelés, amiben az ápolók alamizsnát kapnak, a többi egészségügyi dolgozó meg semmit? Na, ebből a béremelésből nem kérünk!

Tudja vajon Cser Ágnes vagy Rogán Antal, aki Franciaország egyik legdrágább éttermében szürcsöli a homárlevest, hogy mennyi az a havi 90 ezer forint?

Tudják, hogy az csak egy kicsivel több, mint napi egy tál tészta és néhány zsíros kenyér?

Ennyit ér ma a kormánynak egy kórházi dolgozó.

Én ápoló vagyok, és addig küzdök, addig küzdünk értetek, értünk, betegekért, amíg ezen nem változtatunk! Amíg meg nem becsülik a dolgozókat, amíg már nem ismerjük azt a szót, hogy dolgozói szegénység. Amíg már csak a történelemkönyvekből ismerjük azt, hogy nincs gumikesztyű, hogy nincs fertőtlenítő, hogy nincs elég nővér.

Addig kell és fogunk közösen küzdeni, amíg a betegek és a betegágy mellett dolgozók kiszolgáltatottsága meg nem szűnik!

De addig is, amíg ezt el nem érjük, márpedig elérjük, utasítsuk el a szívtelenséget! Ne hagyjuk, hogy az embertelenség, a szívtelenség uralkodjon ebben az országban!

És mi a szívtelenség ellentéte? Hát maga a szív! Mutassuk fel mindnyájan ezt a szívet! Mutassuk fel, ha találkozunk, ha küzdünk, ha örülünk, vagy ha épp csüggedünk!

Mutassuk meg, hogy összetartozunk!

Mert ha sok szív együtt harcol, ott a végén biztos a győzelem.

Ápoló vagyok, és az is maradok. Veletek. Értetek. 

(Szabó Tímea a Párbeszéd Magyarországért párt társelnöke, országgyűlési képviselő)

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:


2016.06.29. 11:30 Szabó Timi

Válasz TGM-nek a „tartalmatlan nemzetiegység-érzületről”

Van egy másodikos fiam, Gergő. Él-hal a fociért. Nem így „neveltük”, ez jött magától onnantól kezdve, hogy felállt. Iskolai szünetekben a barátaival játszanak, iskola után az elsősökkel, bár ők nem mindig engedik be a másodikosokat. A hétvégén mi állunk be a kapuba, az a legjobb. Fél évente kétszer megyünk kerületi focitornára, a múltkor megkapta a csapat legjobb védője címet, pedig mindig a Zsolti kapja az oklevelet. Itthon dekázunk, ő vezet öttel, nekem még csak négy megy. Dávidékkal pörög a focikártya csere: 10 darabos csomag 250 forint, van album is hozzá, az Eb-hez külön. Puskás már megvan „limited”-ben, vagy, ahogy azt rendesen mondják: limiben. Rettentő értékes, legalább 10 kártyát lehetne kérni érte cserébe, de nem „eladó”. Ibrahimovicsnak 99 pontos a támadása, Modricsnak 88-as, Neuernek 101(!)-es a védése, ezek jó kártyák.

Gergővel egy óbudai közösségi helyen néztük a meccseket. Egy külön füzetben előtte már megtette tippjeit. Utólag satírozások, x-ek, pipák az eredmények mellett. Elemzés előre, a következő fordulóban ki kivel játszhat. Anya, nekünk nem jó, ha másodikok leszünk. Jön az osztrák-magyar, előtte még egy gyors sakk parti kint az előkertben, kezdésnél már a kivetítő előtt. Zúg a tömeg, nem hiszünk a szemünknek. Aztán Izland, Portugália, gól, gól, góóól! Anya, láttad azt a Gera gólt? És a Dzsudzsit? És képzeld, Király az Eb legidősebb játékosa! Jó, mondjuk Roni (C. Ronaldo) sarkazása se volt semmi! De láttad az arcát? Nézd, hogy csapkod! Nem örült ennek a döntetlennek!

Neki ez a magyar foci. Örült és szurkolt, ahogy azt olasz, izlandi és ír gyerekek is tették és teszik ezekben a hetekben. Ő nem hallotta, amit mi hosszú éveken át a magyar foci kapcsán, hogy „mi? kijutni? áááá!”, „majd, egyszer”, „nézd meg, hova rúgja”.

’86-ban 10 évesen hajvágás közben hallgattam, hallgattuk rádión a szovjet meccset csöndben, csalódottan, mérgesen. 30 évvel később most Gergő és barátai úgy nőnek fel, hogy a „magyar foci” hallatán nem az „ellenünk fújtak”, nem a „megint nem sikerült” jut eszükbe, hanem az, ahogy Stieber alányesett a labdának, ahogy a meccs után nem tudtunk hazamenni, mert leállt a közlekedés, ahogy idegenek ölelték meg egymást, ahogy mindenki énekelt és nevetett: az Árpád-híd, a Nagykörút, a Szabadság tér, Komárom, Záhony, Békéscsaba, Győr.

Gergő nem tudja még, mi az a felcsúti stadion. Nem tudja, ki az a Seszták Miklós és Tállai András, és azt sem tudják, hogy ez a két fideszes micsoda állami pénzeket tömet Kisvárda és Mezőkövesd stadionjába, hogy eldőljön, ki lesz Kelet-Magyarország focijának eszement ura. Nem tudnak azokról a százmilliárdokról, amiket a stadionokba öntenek.

Mi viszont tudjuk: Orbánnak, stadionépítési megalomániának, a közpénzfosztó Fidesznek semmi köze nincs ahhoz, hogy Király Gábor falat húzott a kapuja elé, hogy Szalai jó ideje nem lőtt gólt, most meg pár négyzetméteren belül Kleinheislerrel mattolták az osztrákokat. Orbán csak szeretné, ha bármi köze lenne ahhoz, ahogyan Priskin gólja előtt visszahúzta a labdát még a pótselejtező meccsen a norvégok ellen. Hiába mutatta a kamera Orbánt és Balogot a gólok után, ők az égvilágon semmit sem számítanak.

Igaza van Esterházy Péternek: „Van ennek mindenféle társadalmi és politikai vetülete. Lehet ezt nézni, és ki is lehet ezt használni. De a meccs közben ez nem érdekelt. Az számított, hogy nyerjünk.”

Gergő öröme számomra egyértelmű volt, és azt gondoltam, ezt mindenki ugyanúgy megérti, ahogyan azt a csalódottságát is, amit akkor érzett, amikor a belgák megvertek bennünket.

Sírt. Idő kellett mire megvigasztaltam, és megértette, hogy miért nagy siker már ez is, hogy nem számít, mi lett a végeredmény. Pedig nem arról beszélgettünk, hogy hetekig béke volt az országban, teljesen mindegy volt, hogy ki a jobb- vagy baloldali, hiszen egy dolog számított csak: nyerjünk.

Viszont olvasva az általam nagyra tartott Tamás Gáspár Miklós írását, rá kellett jönnöm, hogy én és a több millió apolitikus, vagy éppen baloldali, liberális, zöld – nem beszélve jobboldali – honfitársam tulajdonképpen „orbánista”, és „elképesztő komformitás kényszerről” tesznek tanúbizonyságot. Mindehhez TGM, aki minden írásában okkal várja el a kölcsönös tiszteletet a politikában, írása első felében úgy ír le, mint „Sz. Tímea”, majd a koromra tesz utalást, megjegyzem, tévesen. Sz. Tímea, akár egy rendőrségi hírben.  Valahogy férfiaknál sosem látom a nevet így leírva. Időközben átírták ezt a részt, bár a hvg.hu nem tűntette fel a javítást.

És mi volt az apropó? Egy Facebook-kommentem, aminek első mondata Gergő bánatáról szól: „A 8 éves kisfiam sír. Ő hihetetlenül szerencsés, nem tudja, milyen több, mint 40 évet várni arra az érzésre, amit ezek a fiúk szereztek nekünk az elmúlt hetekben. Köszönjük, srácok, köszönjük, Bernd Storck, köszönjük Dárdai Pál! Rettenetesen hálásak vagyunk, és szeretünk titeket, nem csak a foci miatt, hanem mert összehoztatok minket erre a pár hétre! <3 És ahogy Gergő fiamnak mondom most: találkozunk a vébén!”

TGM így elemzi posztomat: „Ez színtiszta orbánizmus (»Ki a jó? Magyarok! Ki a jó? Magyarok! Ki a jó? Magyarok!«), illetve még rosszabb: konformizmus. Az elképesztő erejű konformitási kényszer – mindenki érezze ugyanazt –, amely arra készteti Szabó Tímeát, aki még nincs negyvenéves, hogy úgy tessék neki, mintha negyven éve várna… mire? A négy-nullra? Valóban nem a futballról van itt szó, hanem arról az artikulálatlan és tartalmatlan nemzetiegység-érzületről, amely az orbánizmus lényege.”

Értem. Tehát az a több millió magyar, aki egyszerre örül hazája válogatottja sikerének (továbbá akár dolgozik az Orbán-rezsim ellen), az TGM szerint így vagy úgy, de egy artikulálatlan és tartalmatlan nemzetiegység-érzület rabja, az orbánizmust képviseli. Az örömmel, a szurkolással szerinte én magam is engedtem a közvélemény csábításnak, bedőltem, egy akartam lenni a többi emberrel, eldobtam a baloldalon hagyományos örök megosztottság iránti vágyat, hiszen a megosztottságnak nyomós oka van és lesz is, azt meghaladni bűn. Még a sportban is. Pláne a sportban, hiszen a foci így vagy úgy, de csak a nacionalisták hittétele lehet. A „mi csapatunk” érzés nem képviseli a morálisan védhető „jó” semmilyen fajtáját. Sekélyes, nem lehet része (nem alapja, része) egy közösség összetartozásának. „Ezekkel” amúgy sem lehet és szabad semmilyen közösséget építeni, állítja ezek szerint TGM.

Nekem a közös szurkolás, az ideológiamentes együtt örülés komoly közösségi élményt jelentett. Nem a 4-0-nak örültünk, hanem annak az élménynek, ami nem mások utálatán alapszik, hanem valami közös „jón”. Nem éreztem ezt sem tartalmatlannak, sem felszínesnek. Nem erre akarnám építeni hosszú távon a társadalom egységét (igen, én igenis szeretnék valami ilyesmire törekedni), de jó volt megtapasztalni, hogy az összetartozás érzése, a béke milyen. És talán egy spanyol vagy egy francia baloldali szavazó sem elutasítja el a válogatott focit azért, mert az hagyományosan a nemzetállami logikán alapszik, és nem az internacionalizmust hirdeti.

Nekem teljesen rendben van, ha valaki nem szeretni a sportot vagy a focit. Milliók érzéseit gőggel lenézni viszont nem üti meg azt a morális szintet, amit TGM másoktól joggal elvár.

Nem tudom megérteni TGM írását, a „másik” folyamatos elutasítását. Ha mi nem tudunk közös érzelmi közösségeket felépíteni, ha nem akarjuk elhozni a nyugalmat, a békét, a másik megértését, akkor hamar vége lesz ennek a történetnek.   

Ez az ország Orbánon túl kezdődik, de egységgel, hazaszeretettel és indulatmentesen. Így szurkoltunk millióan a magyar csapatnak. Én is, Gergő is.

(A szerző a Párbeszéd Magyarországért társelnöke, országgyűlési képviselő)

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:


2016.05.03. 08:41 Szabó Timi

Az orvosbáró, a balek, a potyautas és a szegényellenes

Rengetegen osztják az Indexen tegnap megjelent egészségüggyel foglalkozó cikket azzal a felkiáltással, hogy végre valaki megmondja, mi a baj a betegellátással. Engem már a cikk első része, az „orvosbárós” is kicsit kiakasztott, noha valóban volt benne sok igazság. De arról is és erről a második, balekos-potyautasosról is azt gondolom, hogy alapvetően és szemellenzősen szegényellenes, miközben a szerző meg van győződve ennek ellenkezőjéről. Ha a szerző megoldásait követnénk, akkor a létminimum környékén élő négy millió ember bizony nagyon rossz minőségű vagy egyáltalán semmilyen alap betegellátáshoz nem férne hozzá.

Az Orbán-féle urizáló, egészségügyből pénzkivonó, a betegellátást lepusztulni hagyó politika ellenpárja nem a piacfundamentalista, a „veszteséges” kórházakat bezáró, az egészségügyet gyakorlatilag fizetőssé tevő rendszer. A valódi megoldás az, ha az állam végre visszateszi az elmúlt öt évben kivett 400 milliárd forintot, hozzátesz még kétszázat, és mindenki számára megfelelő színvonalú, elérhető és ingyenes betegellátást biztosít függetlenül attól, hogy hova és milyen családba született.

Sok mindennel egyetértek a cikkben megfogalmazottakkal, pl. a magánszektor kifehérítésének igényével vagy a hálapénz rendszer fokozatos megszűntetésével. És biztos vannak orvosbárók is, bár valószínűleg közel sem annyi, mint ahogy a cikk sugallja.  

De először is alapvetően tévesnek tartom azt a nézetet, amelyik néhány száz orvost hibáztat a lepusztult egészségügyért. Ráadásul, aki belemegy ebbe az utcába, az pontosan Orbán Viktor szekerét tolja azzal, hogy egymás ellen fordítja az egészségügyi dolgozókat. Ez a bűnbakpolitika, ez a megosztás csak azt éri el, amire Orbánék is évek óta játszanak, és ami miatt a kormány nem kényszerül valódi lépésre: az oktatással ellentétben az egészségügyben sosem lesz a dolgozók között összefogás.

A teljesség igénye nélkül néhány gondolat a balek-potyautas cikkről.

Nem gondolom, hogy az egészségügyet kizárólag a „TB-járulékból” (amit már szociális hozzájárulási adónak hívunk) kellene finanszírozni. Nyugodtan hozzá lehet ahhoz csapni még máshonnan is, ha kell. Márpedig itthon kell. A cikk is jól mutatta, hogy a magyar állam elképesztően keveset költ betegellátásra az uniós átlaghoz képest. De kormányon lenni annyit jelent, hogy eldönthetjük, hogy a közösből mire és mennyit fordítsunk. Az Orbán-kormány például sokadik éve úgy dönt, hogy az oktatásból és az egészségügyből százmilliárdokat elvesz, stadionokra, vizes vébére meg atomerőműre meg százmilliárdokat rákölt. 2017-re például úgy döntöttek, hogy 50 milliárdot fordítanak Orbán Várba-költözésére és 70 milliárdot a közmédiára. De ez nem előírás, ennek egy része mehetne hasznos dolgokra, mint pl. a betegellátás vagy a gyermekéhezés felszámolása.

Aztán a cikk azt szorgalmazza, hogy kezdjük el differenciálni az egészségügyi járulékért járó „alapcsomagot”, azaz határozzuk meg, hogy a befizetésért cserébe kinek, milyen ellátás jár („Meg kell határozni, hogy egy járulékfizetőnek hány szakorvosi vizsgálat és diagnosztika jár, mennyi időn belül van műtét, milyen technikával, milyen hotelszolgáltatás mellett”). Ha ez lenne, akkor nincs kétség, hogy megint a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévők járnának a legrosszabbul, hiszen ők nem tudnak fizetni, és persze mindenki másnak is többet kellene fizetni, mint amennyit a jelenlegi egészségügyi hozzájárulással teszi. De például azok az ápolók, akik ma 100 ezer forintért három műszakban dolgoznak és nevelik egyedül gyerekeiket, nem fognak tudni többet fizetni egy „differenciáltabb” „alapcsomagért”. Ők a családjukkal együtt már most a létminimum környékén tengődnek. De egy Tesco pénztáros sem, aki szabadidejében a beteg szüleit ápolja. Akkor nekik vagy a gyerekeiknek havi egy vizsgálat jár majd? Vagy kettő? És ha háromra lenne szükség, azért már újból fizetni kellene? És nekik vagy egy közmunkásnak vajon milyen „műtéti technika” járna az alacsonyabb befizetésért? A gumikesztyű nélküli vagy a várólista miatt a soha sorra nem kerülő? 

Aztán, ahogy a cikk írja, ha „amíg ez nem történik meg, a béremelésen kívül nem érdemes és nem is szabad legálisan több pénzt betenni az egészségügybe”, akkor ugye el is temethetjük a betegellátást, hiszen az eszközökre fordított állami támogatás már most az életveszélyes szinten van. Ténylegesen láttam az egy hónapos segédápolói munkám alatt, hogyan küzdenek egy-egy plusz doboz gumikesztyűért vagy a szükséges gyógyszerért a kórház kardiológiai osztályán. Amíg korábban az egészségügyi kiadáson belül nagyjából 50-50% arányban oszlott meg a bérre és eszközökre fordított összeg, ma ez az OECD adatai szerint 70-30-ra változott, azaz 30%-ra csökkent az eszközökre fordított arány, és nyilván nem úgy, hogy közben nőttek a bérek. Európai országokhoz képest például nagyon kevés a CT berendezések száma (a várólista elsősorban emiatt van, nem amiatt, hogy az orvosok előre veszik a magánbetegeket).

A cikk írója szerint „jól jár a kórház is, mert ebből a pluszból neki is több jut, amiből megfizetheti az ápolókat és megveheti a fertőtlenítő szereket. Ezért minden kórház igyekszik jó orvosokat találni, akikhez visszajárnak a betegek. A rossz rendelők és kórházak pedig elvéreznek, így javul az ellátás színvonala, amivel a biztosított betegek járnak jobban. A magánklinikákon természetesen az árak magasabbak, mint az állami ellátásban, de csak annyira, amennyire a biztosítók hajlandóak leszerződni velük.

Aha. Tehát mindenki többet fizetne az egészségügyért, és még a „rossz” kórházak is bezárnának. És kérdezem, vajon mely kórházak zárnának be? Ugye nem a VIP kórházak? Nyilván a szegényebb régiók intézményei azok, amelyek nem tudnának „jó” orvosokat, nővéreket odavonzani. De akár a nem felújított budapesti kórházak is gallyra mehetnének, a mentő meg majd szaladgálhat az infarktusos beteggel fél órával többet. Szóval miközben jól járnak a magánkórházak, mert szerződést kötnek velük a „biztosítók”, és beterelik őket a fizetős szolgáltatásba, a nagyvárosoktól távolabb élők menjenek oda, ahova tudnak. A szerző a magánkórházból, ahol dolgozik, valószínűleg kevésbé látja, hogy a nagyvárosokon kívül már így is gyakran 50-60 kilométert kell utazni pusztán egy háziorvosi rendelőig, mert az ország számos pontján már most akkora a hiány. Tíz éven belül meg az EMMI szerint akkora lesz, hogy 4,6 millió embernek egyáltalán nem lesz háziorvosi ellátása. Kórházig ezek szerint meg több száz kilométert kellene menni, rosszabb esetben gyerekkel, autó nélkül.

Ez a kizárólag a piaci logikát követő gondolkodás itt nálam megbukik. Az államnak kutya kötelessége mindenki számára biztosítani az elérhető, megfelelő színvonalú és ingyenes betegellátást, függetlenül attól, hogy hova született, és mennyit keres. Gondoskodnunk kell egymásról. Arról is, akinek kevesebb jutott. Pénz van, csak persze nem etyeki kisvasutakra kellene költeni, és talán Matolcsy is lophatna kevesebbet. A „mindenki annyit ér, amennyije van” gondolkodást egyszer s mindenkorra jó lenne elfelejteni. Nem csak a kormányoldalon.

(Szabó Tímea a Párbeszéd Magyarországért párt társelnöke, országgyűlési képviselő)

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:


2016.04.18. 17:48 Szabó Timi

Segédápolónak álltam – „Van szilvapálinka meg rum”

(Fertőző betegszoba előtt a védekező- és fertőtlenítő szerek)

Fizetés nap, mindenki nézi a telefonján a banki értesítéseket. Az ápolók zaklatottak, értik, de azért mégsem, hogy megint miért ilyen kevés. Nézd meg! – mutatják a telefonjukat nekem is. „204 órás munkáért márciusban 125 ezer forint.” Átlag heti öt nap, napi 10-11 óra betegágy mellett, fertőzésnek kitéve, felelősséggel, gyakran eszközök nélkül. Nem itt, mindenhol. Innen is, onnan is, röpködnek a számok, 110 ezer, 115 ezer, 196 óra, 216 óra, ebből nem lehet megélni. Ápolók, betegszállítók. Talán Balog Zoltán lelkész csúcsminiszter tudja, hogyan lehet ebből megélni, bár ő januárban még azt is furcsállta, hogy az orvosoknak nem jó a hálapénz.

 

A nővérek nem kis hányada neveli egyedül a gyerekét, az ápolói munka szétdúlja a kapcsolatokat. „Tudod, a család nem bírja, hogy hétvégén meg ünnepnap is be kell jönnünk, meg hát ez a 12 órázás…” – mondja az egyikük. A nappali műszak reggel fél 7-kor kezdődik, este fél 7-kor vége. Aki egyedül van óvodás, iskolás gyerekkel, nagyszülő nélkül, mit csinál? Kérdezem, hallgatnak.

 

A fiatal nővér, aki első nap a fekélyes sebet kötözte, már nem dolgozik itt. Felmondott. Vidékre költözött, közelebb a szüleihez, kórházból szociális intézménybe. Ő az, aki 8 éves kora óta ápoló akart lenni. „Anyukám mutatta a blogodat az első nap” – mondta nekem két hete. „Amikor elolvastam, sírtam. Minden nap átélem, amit leírtál, de szörnyű volt ezzel az egésszel szembesülni. Pedig ez az igazság.” Bíztatott, hogy írjam le a teljes nevét nyugodtan, mindent vállal.   

 

Műszak közben több munkatárs a másik munkahelyről hív telefonon, nem tudom felvenni. Sms, facebook, légyszi válaszolj, sürgős. Ez is, meg az is, de „legalább erre írj vissza”. Nem tudok visszaírni, nem tudok válaszolni. Ez nem az a munkahely, ez nem az a munka. Itt nincs fészbukozás, nincs sms-ezés, nincs függő telefonnézegetés 10 percenként, nincs csetelés munkaidőben. A pár perces szünetekben, amikor lázlap még nincs a nővérszobában, inkább pillanatnyi mély levegővételek és röpke beszélgetések vannak. Most éppen arról, hogy kinek milyen bénán tereget a párja. „Jaj, az enyém se rázza ki, megőrülök, csinálhatom újra az egészet”. Nevetünk, ez mindenkinek ismerős. Mindegy min nevetünk, jó, ha nem kórházi téma van, csak nevessünk.

 

Reggeli osztás, már egész rutinos vagyok. Nézem a papírt, ide normál, ablakhoz diabéteszes, hármasnak zsírszegény. Első nap tanultam, az ágyak számozása ajtónál balról indul, óramutató járásával megegyezik. Vittem szalvétát, osztjuk. Így azért kicsit jobb. Megint 25 beteg, idősek, elkeseredettek, néhányukat alig látogatják. Reggeli olyan, amilyen, a szokásos felvágott, a színe mindig ugyanaz a rózsaszín. Hol kerek, hol szögletes. Aki nem tud rágni, annak az egész margarinostul pépesítve. Megkenem, körbe levágom a héját, odaadom. „Mindjárt jövök vissza, segítek enni” – adom a néninek. Nem tud válaszolni, szemével int.

 

Értem, miért mondták az első nap, hogy a legrosszabb az, hogy nincs idő beszélgetni, megállni, kicsit megsimogatni őket. Nekem van, én segédápolóként nem végezhetek vizsgálatot. „Mit tetszik inni a reggelihez?” – kérdezem minden szobában. Csönd van, nincs vidámság. „Van szilvapálinka, rum meg pult alól hozhatok egy kis konyakot” – mondom. Végre nevetnek, értik, kérnek a „pálinkából”. Töltöm így a teát, van keserű, édes, meg tej. A kancsó nem érhet a bögréhez, vigyázni kell az esetleges fertőzésre, ezt is első nap tanultam.

 

Reggeli osztás vége, megyek vissza az elejére. Ahol kell, indul az etetés, itatás. Jó esetben pohárból, inkább szívószállal, de volt már fecskendő is. „Oda vegyél gumikesztyűt, klosztridiumos a néni, nehogy elkapd” – mutatnak az egyik szobára. Clostridium*. Az MRSA** után már ezt is megtanultam, az elkülönített bácsi esete után, akiről Kálmán Olgánál meséltem, és akihez beszaladtam, hogy levegyem a fejéről a vas infúziótartót, amit véletlenül magára rántott. Azt gumikesztyű nélkül, akkor nem volt, most van. Kesztyű fel, kortyonként, egyesével iszunk. „Lassan, nehogy félre menjen” – mondom. „Megisszuk szépen, én ráérek, tetszik tudni.” Tíz perc, fél pohár lassan elfogy. Nézem a néni száját, jó, már nincs annyira kiszáradva, a nyelve sem annyira lepedékes. Megsimogatom, megyek tovább, kesztyű le, kézmosás. „Csókolom, eszünk egy pár falatot, jó?” Nem kér, muszáj, mondom. Sír, őt is megsimogatom, minden rendben lesz, ne tessék félni. Válaszol valamit, nem értem. Apró kenyérdarabok a joghurtba, összekeverem, 3-4 falat lemegy, már jó. A nővérektől tanultam ezt is az előző héten.

 

Újabb kör, ez vidámabb, ez az „újságos”. Nézem, ki az, aki úgy érzi magát, hogy olvasna valamit, de üres az éjjeliszekrény. „Jöhet a szaklap?” Viccelődünk, Blikk, Bors megy a legjobban, nevetnek, ők csak a legfontosabb híreket olvassák. Szaladok le az újságoshoz, már tudja, miért megyek. Néha hozzácsapok pár rejtvényt. Aztán cserebere. „El tetszett olvasni? Akkor viszem az úrnak a négyesbe, és hozok valami mást.” A hármasban a bácsi kedvence a kávés cukorka és a barackos joghurt, nem felejtem el. „De magának is vegyen abból a joghurtból!”. Megígérem. Adják az aprót, majd máskor, mondom. Két hete toljuk.

 

Megállok, elmesélik, hogy mióta vannak bent, mi lesz velük. Tudom, hogy mióta vannak bent, már én is látom. Azt nem, hogy meddig maradnak. Közben a többiek megállás nélkül végzik a napi munkát. Vérhígító, gyógyszer, vérvétel, pelenkázás. Már én is tolom azt a kis gurulós EKG gépet, egészen „ápolósnak” érzem a dolgot. Nézem a nővért, piros, sárga, zöld, fekete csipeszelektróda. „Látod? Ezt ide, azt oda. Legközelebb te csinálod” – mosolyog rám viccelődve. A gép nyomtat, ó nagyon szép ez, mondja. Idős bácsit tolják ki az egyik szobából, nem tudom, hova viszik, nem kérdezem. Sovány, alig lélegzik. Fiatal nővér megsimogatja: „úgy sajnálom!” Csak magának mondja, hozzátartozó nincs.

 

Megyek be újra kézmosás, sokadik. Főnővér képkiállítást szervez éppen. Hova? „Tudod, régóta tervezem, most keresünk szponzorokat, ne legyenek már olyan sivárak a falak. Legyen kicsit vidámabb a betegeknek”. Tényleg sivárak a falak, és ez is nekik jut eszükbe, ők csinálják. Minden munkán felül.

 

Át a nővérszobába, az egyik betegszállító fiú a saját vérnyomását méri. Nézek rá, „kicsit szédülök” – mondja. Ők azok, akik mindig ott vannak, és akikről túl gyakran feledkezünk meg, pedig betegszállítóként nem keresnek jobban, mint a nővérek. Belőlük talán még kevesebb van. Fizikai munka, betegeket felemelni, letenni, ágyról fel, ágyra le. Ha lift nem működik, nem egyszer, gyalog fel az emeletre, ölükben a beteggel. A betegszállító az, aki hiába húz gumikesztyűt, ha a beteg az ölében ráköhög, ráfolyik valami, jön a fertőzés. Félnek, egy ilyennél több hét munka is kimaradhat, azt nem engedhetik meg maguknak. Ők azok, akik reggel leszámolják az ágyneműt, viszik a laborba papírokat, hozzák az eredményt, a gyógyszert, a munkaügyi papírokat osztályok között. Aztán segítenek a nővéreknek. Pelenkázni, ágyban felültetni a betegeket, bármi, amihez több erő kell.

 

Lassan itt a „műszakom” vége, még benézek az egyik hajléktalan beteg szobájába. Pizsama már rajta, jobban érzi így magát. Nem a sajátja. Van, hogy a betegek ott hagyják, amikor elmennek, vagy vissza is küldik a kórházba otthonról. Látták bent, hogy kell. Volt betegként tudják, mire van ott szükség. Nővérek örülnek, megköszönik, mosás, fertőtlenítés, így nem az utcai ruhában kell feküdni. „Nővérke, hozzon még egy kis kenyeret meg egy műanyag kanalat.” Sok kenyér maradt, viszek négy nagy szeletet. Felírom megint, mi kellene. Műanyag kanál, pohár, szalvéta fogyóban. Eszembe jut, annyi régi „konferenciás” bögrém van otthon, nem használjuk, holnap beviszem. Folytatom.

 

* A Clostridium difficile-infekció (CDI) az antibiotikum-használattal összefüggő hasmenések leggyakoribb kórokozója, az egyik leggyakoribb kórházi fertőzés. Előfordulási gyakorisága az utóbbi időben jelentős növekedést mutat. Magyarországon az első esethalmozódások 2010-ben jelentek meg, és ma már járványszerű, komoly epidemiológiai nehézséget okoznak az egészségügyi ellátórendszernek. (http://www.medicalonline.hu/gyogyitas/cikk/a_clostridium_difficile_fertozesek_korszeru_terapiaja)

 ** Az MRSA jellemzően súlyos kórházi fertőzés, amelyet az ún. methicillin-rezisztens staphylococcus aureus (MRSA) baktérium okoz. Nevében is szerepel, hogy már nem reagál, azaz rezisztens az egyik, staphylococcus fertőzés esetén alkalmazott antibiotikumra. MRSA-fertőzés leggyakrabban kórházakban, egyéb egészségügyi intézményekben bent fekvő betegeken fordul elő (pl. ápolási otthonok, dialízis-centrumok). Ha itt fordul elő, akkor HA-MRSA-nak nevezik, ami arra utal, hogy a kórházi, egészségügyi ellátás során fertőződött a beteg. Tipikus, hogy invazív beavatkozás során adódik elő, orvosi eszközök használata kapcsán, mint pl. műtéti beavatkozás, intravénás kanül, ízületek pótlása. (http://www.egeszsegkalauz.hu/adattarak/betegseg-es-tunet/mrsa-fertozes)

 

(Szabó Tímea a Párbeszéd Magyarországért társelnöke, országgyűlési képviselő)

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:


2016.04.06. 20:15 Szabó Timi

Segédápolónak álltam - folytatás

(Emeleti női mosdó, amit betegek, látogatók, nővérek közösen használnak. A mosdó mellett található ez a szék.)

Elöljáróban két pontosítás az előző bejegyzéshez. Pontatlanul írtam, hogy 260 ezer forint áll egy hónapban rendelkezésre a kardiológián eszközökre. Ez az összeg 20 napra áll rendelkezésre, tehát Lázár János nem egy, hanem másfél napi milánói hotelszámlájából kell kigazdálkodni mindent egy hónap alatt. A másik, hogy az osztály földszinti részén nem „majdnem 20 betegre” jut két nővér, hanem 24 betegre jut két nővér.

---

Hétfő reggel, sétálok fel a belgyógyászatra. Útközben a beteglátogatók mosolyognak. Orvosok, egyik épületből másikba szaladó ápolók megállítanak. Köszönjük és kitartást! – mondják. Már ők is el akarják mesélni, mit tapasztalnak nap, mint nap. Mindenkinek van személyes története, az itt dolgozóknak nem egy, nem kettő. Mindenkiből dől a szó. „Akkor most én is elmondom, hogy hol kellene kezdeni”, mondja futtában egy doktornő. „Ezt a rendszert már nem lehet toldozgatni-foldozgati”. Idős néni távolról integet, láttam a tévében, köszönjük!

Beérek, ma az emeleten segítek, itt van az őrző is, az intenzív osztály. Óriási terem, műtét után alszanak még a betegek, alig tűnnek élőnek. Ágyak azzal a jellegzetes kórházi zöld függönnyel elválasztva. Bár tisztaság van, eszembe jutnak a fertőzések, bemenni se merek a terembe - persze nem is kérnek rá - nehogy tőlem kapjanak el valamit. Így is öt percenként mosok kezet. Színes ábra a csap fölött mindenhol: „A fertőtlenítő kézmosás menete”. Erre külön képzést is kaptam, 11-12 mozdulatsor legalább egy teljes percig, első nap reggel megtanultam, már itthon is így mosom.

Tisztaság van, két emeleten egy takarítónő dolgozik hajnal óta. Betegszobában, nővéreknél, mosdóban, havi ötvenért. Gondolom közmunkás, de nem kérdezem meg. Odajön, mondja, hogy szóljak, ha valamit fel kell takarítani, hányás, bármi, addig visszamegy a földszintre. Több takarítónő váltja egymást időről időre, látom a főnővér arcán, hogy nem mindig elégedett, de nem küldi el őket. Egyedül nevelik a gyerekeiket. Hova menjenek utána?  

Emeleten is két nővér húsznál több betegre. Egyikükön látom, bizalmatlan, nem tudja, ki vagyok, mit akarok, miért vagyok ott. Sóhajt, „jobban szeretem egyedül osztani a reggelit” – mondja, miután a főnővér elmondja, hogy egy hónapig itt segítek az osztályon. Megértem, a 12 órás műszak mellé nem kell plusz teher, nincs energia, hogy még tanítson is valakit. Észreveszem a fekete „ápoló vagyok” kitűzőjét. Én hang nélkül megmutatom a „Sándor Mária és társai” pólómat a fehér köpeny alatt. Rám néz, megenyhül, szavak nélkül is tudjuk: ugyanazért küzdünk. Azzal a különbséggel, hogy ő ezt 30 éve csinálja minden nap. „Nem érdekel, ha szólnak a kitűző miatt. Én ezzel mondom el, hogy gáz van” – mondja. Két nap alatt ő a második fekete ruhás nővér, akivel a kórházban találkozom. Tényleg sokan vannak. Látom, hogy büszkén vállalják. Jó dolog tartozni a fekete ruhás csapathoz. Legalább az van. Nem adják fel. Már nincs nagyon mit veszíteni.  

Hoztam szalvétát, ma már szalvétával osztom a reggelit. Csak én adok hozzá, a többiek elszoktak tőle. Nem baj, viszem utánuk, sok helyre kell. „Teát vagy tejet tetszik kérni?” – „Nem lehet mindkettő?” – „Van két pohár?” Nincs. Felírom, holnap viszek poharat is. 

Reggelis kocsit toljuk vissza a nővér konyhába, ott kolbászos rántotta illat, mintha otthon lennék, apukám rántottájának volt gyerekkoromban ilyen illata. A másik nővér dobta össze. Jönnek, esznek, annyi van, hogy mindenkinek jusson, aki oda betéved. Itt nincs enyém, tiéd. Miénk van. „Vegyél te is!”- mondják nekem is. Nem kérek, mondtam, maradjon nekik, nehogy már én egyem meg előlük. „Na, vegyél már! Kóstold meg legalább.” Ez egy közösség, ha behívnak, azt meg kell becsülni. És én meg is becsülöm, ők tényleg egy közösség. A rántotta meg fenséges.

A nővér, aki a reggelit csinálta, kemény csaj. Veszprémből jött 24 órás szolgálatra. Másodállás, egy munkából nem jönnek ki a számlák.  „Tudod, nem éri meg csak 12 órára feljönni az utazás miatt, úgyhogy kettőt vállalok be egymás után.” 24 órás nővéri szolgálat. Éjszaka is benne.

Kérdezem, hogy-hogy van idejük leülni reggelizni, előző nap földszinten egész nap rohanás volt. „Itt is” – mondják, csak nincs gumikesztyű meg gumicső a vérvételhez. Nem tudnak vizsgálni. Most még nem jött meg, vagy már nincs, kérdezem magamban. Hónap eleje van, gondolom, még nem. „Megjött már a Clexane? – kérdezi a másiktól. „Nagyon be kéne már adni egyesbe, hármasba, négyesbe”. Nem jött meg. Kérdezem, mi az. Vérhígító. Betegek már kérdezik, hol van, reggeli közben hallottam én is, akkor se tudtam, mi az. Két beteg is szólt. 10 óra.

Elszaladok a mosdóba, itt együtt van a beteg-, a látogató-, és egy elhúzható ajtó mögött a nővérmosdó. Nővérmosdót nem lehet bezárni. Kijövök, csap mellett kartondoboz, kézzel ráírva: székletminta. Van is benne egy üveg mintával. Elfordulok, nem jó látvány. Nyilván nincs pénz máshogy. Balogot ide is elhozom, nézegesse ő is ezt.  

Vissza a nővérszobába. A többiek még várják a reggeli vizitből a beteglapokat, hogy a gyógyszereket kiosszák, közben böngészik a havi beosztást. Másodállások, harmadállások. Van, akinek havi 204 óra van beírva, van, akinek 216 egy hónapban. Attól függ, mennyit vállal. Utóbbi heti 54 óra. Az öt nap, napi 10 és fél óra átlagban. Jönnek Siófokról, Ózdról, mindenhonnan. Jönnek, mert ők még nem akarnak külföldre menni. Jönnek, mert idős szüleik vannak. Jönnek, mert így megvan a gyerek iskolai ebédjére való. „Te, itt két nap is van, amikor egyedül vagyok. Ez így hogy lesz?” Nem jön az ózdi nővér? Nem tudják. Nincs beírva. Egyedül 24 beteggel, még ő is megijed, pedig látott ő már mindent.

„Tudod, nemrég ment el egy kolléganő villamosvezetőnek” – mondja nekem az egyikük. Képzés mellé 75 ezret kapott, most villamosvezetőként, azt mondja 175 ezret. „Hát én nem tudom, de nem ment volna el máskülönben.”

Ápolók külföldre, ápolók villamosvezetőnek. És akkor ki marad?

(Szabó Tímea a Párbeszéd Magyarországért társelnöke, országgyűlési képviselő)

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:


2016.04.03. 13:24 Szabó Timi

Segédápolónak álltam - 1. nap

(Belgyógyászat - kardiológia, nővérszoba)

 

Pénteken reggel megkezdtem az egy hónapos kórházi munkát. A belgyógyászaton, ahol segédápoló vagyok, szinte kizárólag idős bácsik és nénik fekszenek, többen sajnos a végstádium állapotában, magatehetetlenül. Többen vannak, akiket nem látogatnak vagy csak ritkán, akiknek az ágyon és a pizsamán kívül nincs bent semmi. Az ágy melletti kisasztal üres. Nincs tányér, pohár, evőeszköz, nincs WC papír. Aki mostanában volt kórház közelében, tudja, ezeket ott senki nem kap csak úgy. A nővérek sem.

A reggeli kiosztása közben vajazom a kenyeret, az egyik nővértől kérdezem, hogy hova rakjam a kész "szendvicset", amin egy szinte felismerhetetlen eredetű felvágott volt. Nem tudom sehova rakni – mondja. A kezemből adom az idős bácsi kezébe: jó étvágyat! Szégyellem magam, hogy így kell ennie. Később kérdeztem a főnővért, nincs-e bent legalább szalvéta, mire felnézett keserűen mosolyogva: idejét sem tudja, az mikor volt itt utoljára. 

Ő az egyébként, aki bámulatosan zsonglőrködik a havi kb. 260 ezer forinttal, amit a komplett kardiológiai osztály kap eszközökre egy hónapra, hogy a részleg működőképes maradjon. Még egyszer: 260 ezer forint egy hónapra. Kevesebb, mint amennyit Lázár János a milánói hotelszobájára költött egyetlen éjszaka. Mivel pénteken április 1-je volt, azaz a hónap első napja, így az osztályon meg kellett rendelni az egy hónapra való eszközöket. A fő kérdés az volt, hogy miből rendeljenek kevesebbet, mint amennyi kell: pészméker elektródából, széklettartályból, pelenkából vagy gumikesztyűből. Mindenre nem telik. Ügyesen kell tervezni, mert, ha kifogy, 2-3 nap, amíg valahonnan kérnek még pénzt és leszállítják. Addig nincs vizsgálat. A gumikesztyűvel spórolunk, mondta az egyik nővér. Ezzel nem a betegeket, hanem magunkat veszélyeztetjük egy vizsgálatnál, de hát ez van, tette hozzá. A múltkor el is kapott egy fertőzést, 2 hétig otthon volt.

A nővérhiány tarthatatlan. Az osztályon ketten vannak egyszerre 12 órában közel 20 betegre. Egyikük 3 év után 90 ezer forintot keres, ő 8 éves kora óta ápoló akar lenni. A másik 32 év ápolói munka után 140 ezret. Ebből minden hónapban befizetik a kötelező kamarai tagságit, majdnem ezer forintot, amiért cserébe emaileket kapnak kedvezményes színházi előadásokról. A szabadidejükben kötelező különböző "szakmai" előadásokon részt venniük saját költségen, különben nem szedik össze a havi kötelező 6 (vagy nem tudom mennyi) pontot, és nem dolgozhatnak. Ők. Értitek, nem megköszöni nekik a kormány, hogy ilyen körülmények között is kitartanak akkor, amikor semmire nem becsülik őket, hanem "nem dolgozhatnak", ha nincs meg a pont. 

Ezek az ápolók reggel 6-kor lemennek a nővéröltözőbe átöltözni. Utána néha kisöprik az aznap leomlott vakolatot a szekrényükből, ne szálljon fel a por a ruhára. Indul a műszak, én 7 után érkezem, ők akkor már nyakig benne a munkában. 11-kor ránézek az órára, ők még nem ültek le egy percre sem. Emberfeletti, ahogy bírják mindennap 12 órán át. De egyikük sem panaszkodik. Illetve de: az a legrosszabb, hogy nincs egy percünk se a betegekkel beszélgetni, mert állandóan rohanunk. Nincs egy perc elmondani, hogy ne féljenek, minden rendben lesz, nem fáj a vizsgálat, meggyógyulnak. Ez hiányzik a legjobban, mondták egymástól függetlenül. Többen vidékre járnak haza, este 10, mire leszállnak a vonatról. A hajnali 4 órással vissza. 

És te mivel foglalkozol, amikor nem itt vagy? - kérdezik tőlem. Megkönnyebbülök, nem tudják, ki vagyok, nincs patyomkin nővérkedés, nincs elhallgatás, nincs VIP hónap. Csak a nővérek és a betegek vannak. „Most ne gyere be, mert a bácsinak kötést cserélünk a fekélyes lábán Ezt inkább ne nézd!” Megyek, gondoltam, majd kijövök, ha rosszul leszek. Rosszul lettem. A sebet nem láttam, csak a levetett kötszert. Attól. Néztem a fiatal nővér arcát, ő is megfogja egy pillanatra az éjjeli szekrényt. „Tudod az a baj, hogy a fekélynek van egy jellegzetes édes szaga, amit nem bírok.” De hát muszáj. A másik nővér arca meg se rezzen. „Igyekszem, hogy ne fájjon” – mondogatja a bácsinak. De fáj. 

Kijövünk, én szörnyülködöm, ők mosolyognak. Majd talán megszokod, mondják. De nem baj, ha nem. Az egyik szobában a néninek viszont szalmonella van a vizeletében. De ott hogy? Onnan nem is mutatható ki. Újabb vizsgálat. Kesztyűk le-föl. Közben ambuláns beteg kint, mellkasi fájdalom, EKG kell. Szapora léptek. „Csókolom, kicsit hideg lesz, ne tessék megijedni. Készen is vagyunk.” Vissza a többi szobába.

Gyógyszerek már mindenkinek kiosztva, betegek átszállítva, jönnek újak. Nincs idő leülni. 

Nincs több nővér, nincsenek eszközök, nincs pénz. Kitartás van. A nővérek kitartása.

Megyek el, gondolkozom: hol van a Balog? Igazából miért nem ő van itt? Hogy is mondta? Egy kis szeretettel meg odafigyeléssel pótolható a pénzhiány. Gondolom, ha beteg, ő is szeretetet vesz be gyógyszer helyett. A kormánynál megint a pökhendiség, a nemtörődömség csúcsra járatva. Vissza kell tenni a 400 milliárd forintot az egészségügybe, nincs más. A dolgozókat nem lehet nem megbecsülni! Ezt a munkát ennyiért nem lehet elvégezni! Egyszerűen nem. Csak nekik köszönhetően áll még a rendszer. Hétfő reggel folytatom a munkát.

(Szabó Tímea a Párbeszéd Magyarországért (PM) társelnöke, országgyűlési képviselő)

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:


2015.12.08. 17:10 Szabó Timi

„Mérsékelt antiszemitizmus” – miért, azt lehet?

„Emlékművet az ártatlanul megölteknek vagy járványban elhunytaknak szoktunk emelni, hogy megkérdezzük Istent, miképp engedhette megtörténni mindezt.” – mondta Balla Zsófia a Szépírók Társasága és a Beszélő közös fórumán.

Fontos mondat. Tragikus mivoltában is „szépség” árad belőle, méltó emlékezés. Az ilyen költői, Istenhez fellebbező, a miértekkel apelláló, a szembenézéssel és a felelősséggel hol óvatosan, hol erőteljesen számoló mondatok azok, amelyek elősegítik az előremutató emlékezetpolitikai diskurzusokat, erősítik egy demokratikus politikai közösség szélsőségesekkel szembeni kiállását.

Tompa Andrea mondatai csak erősítik a méltóságteljes emlékezés kívánatos rítusait: [a gyengéd hatalom szobra– kiegészítés Sz.T.] „Nem hatalmaskodik felém, nem zuhan rám, nem büntet, nem vádol, nem oktat, nem kelt lelkiismeret-furdalást. Nem tank, nem kard, nem ló. Csak ember, emberi. Odaül mellém. Ő ül mellém, mert együtt vagyunk, az én testem is kelljen ahhoz, hogy ő létezzen.”

Aki 2010 óta követi a hazai emlékezetpolitikai vitákat, az már érezheti, hogy e mondatok nem ok nélkül törtek fel, nem maguktól, nem egy nyugodt korban. A jobboldali kurzus és lokális politikus-antihősei e téren sem mutatnak elfordulást a már megszokott gyakorlataiktól, a történelem átírásaiktól és az emlékezetpolitikai roncsolásaiktól. Tudjuk ugyanis, hogy december végén Székesfehérváron, 15 milliós kormányzati támogatás mellett készülnek felállítani Hóman Bálint szobrát.

Kovács M. Mária történész mindennél világosabban fejti ki, miért is elfogadhatatlan Hóman akadémiai tagságának rehabilitációja, érdemes hosszabban idézni: Hóman Bálintnak „a Darányi-, Imrédy-, Teleki-, Bárdossy- és Kállay-kormányok kultuszminisztereként kezdeményező szerepe volt a magyar zsidóság jogfosztásában. Ő készítette el az első zsidótörvény tervezetét, amelyet ő terjesztett be 1938. február 1-jén Darányi Kálmán miniszterelnöknek, majd február 25-én a minisztertanácsnak. Amikor Lázár Andor igazságügy-miniszter jelezte, hogy a zsidótörvény tervével nem ért egyet, Hóman lemondásra szólította fel.

Hóman kezdeményezője volt a szakmai (orvosi, ügyvédi, mérnöki) kamarák rasszista célú átalakításának, és következetesen kiállt a zsidótörvények újabb és újabb megszigorítása mellett. Egy hónappal a német megszállás előtt társaival együtt memorandumban követelte a magyar zsidóság kitelepítését. Szálasi hatalomátvétele után tagja volt a nyilas parlamentnek, amelynek ülésein is megjelent. Hóman Bálint emblematikus alakja volt a magyar értelmiség és a magyar társadalom »zsidótlanításának«. Kulcsszerepet játszott a magyar zsidók megalázásában és jogfosztásában... Hóman Bálintnak fontos része volt abban a deportálásokat megelőző, mintegy fél évtizedes folyamatban, amely a magyar társadalmat hozzászoktatta ahhoz, hogy zsidó polgártársaikat állami jóváhagyással lehet üldözni.”

Tiszta beszéd, ezek után nincs is miről vitázni. Van, amiről kell és lehet vitázni, amelyekről folytatott disputa csak erősíti a hazát összekötő kötelékeket, és van, amiről értelmetlen és felesleges. Hóman Bálint személye körüli szoborállítás, mint lehetőség ezek közé tartozik.

A szoborállítás ugyanis példamutatás és felelősségteljes emlékezés.

Hóman Bálintnak – bár hivatkozott és a szakmán belül referenciának tekintett történész volt (és ma is az) – politikai identitása alapján nincs helye köztéren, nincsen helye olyan terekben, amelyek mindenkié, amelyeknek demokratikusan kellene szerveződniük.

Ehhez képest mindenen kívüli az, ahogyan Ujváry Gábor, az udvari kutatóintézet, a Veritas Történetkutató Intézet munkatársa fogalmaz: „Hóman kétségtelenül antiszemita volt, pontosabban – oly sok keresztény értelmiségi sorstársához hasonlóan – főleg az 1919-es Tanácsköztársaság szomorú tapasztalatai következtében vált azzá. Antiszemitizmusa azonban soha nem lépte túl a sokféleképpen nevezett (szalon, kulturális vagy szelektív) »mérsékelt antiszemitizmus« határait. Álmában sem gondolta volna, hogy 1944-ben mi fog történni a magyarországi zsidóság nagy részével.”

Érti ugye mindenki az emlékezet-revizionista történészt: szerinte a „mérsékelt antiszemitizmus” az tulajdonképpen alig-antiszemitizmus. Azt szerinte lehet. Tagadjuk le, amit nem lehet – ebben áll a bevett jobboldali történelemszemlélet.

Ahogyan Gerő Ernőnek sem állítunk szobrot, mert az milyen jól fordított franciából, úgy a történészi tudása ellenére Hóman Bálintnak sem. Antiszemita volt, akit komoly felelősség terhel a magyar zsidóság tragédiájáért. Tudta mit és miért képviselt. A jobboldalnak vissza kell lépnie ebből az ügyből. Ebben nem lehet vitánk.

Hogyan meséljük el gyermekeinknek ugyanis, hogy mit keres a „bácsi” egy olyan köztéren, mely Bartók Béla nevét viseli, aki a nemzetszocializmus miatt hagyta el hazáját? Mit mondunk, miért áll a Holokauszt után egy olyan politikus szobra a köztéren, aki támogatója volt a zsidótörvényeknek? Milyen köztéri emlékezet az, amely a bűnösökre emlékez?

Túl sok kérdés, amelyek, ha tanácstalan „válasz” nélkül maradnak, gyászában sértenek egy nemzetet. 

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:


2015.11.08. 13:00 Szabó Timi

Nyílt levél Balog Zoltánnak és Czibere Károlynak gyermekéhezés ügyében

 

Balog Zoltán Emberi Erőforrás Miniszter és

Czibere Károly Államtitkár

részére

 

Tisztelt Miniszter Úr, Tisztelt Államtitkár Úr!

Az elmúlt napokban elkeserítő vita alakult ki a magyarországi gyermekéhezéssel kapcsolatban. A civilek által elkészített Nemzeti Minimum javaslatról, a Minimum Koncertről Miniszter Úr és Államtitkár Úr személyesen is tárgyaltak a kezdeményezőkkel. Mindenki – az összes történelmi-, és megkeresett kisegyház, civil szervezetek, kutatók, önkormányzatok és Önök is – egyetértettek abban, hogy a probléma súlyos. Az országgyűlési határozati javaslat a Magyar Tudományos Akadémia, a Máltai Szeretetszolgálat, a TÁRKI kutatásaira támaszkodva végül hosszú és alapos munkát követően elkészült, szeptember 26-án a Minimum Koncert színpadán a politikusok átvették és változtatások nélkül aláírták.

Nem volt ebben semmi elérhetetlen, megvalósíthatatlan. Mindössze annyi, hogy a gyermekéhezés legyen egy olyan nemzeti minimum ügy, melynek megszüntetéséért szervezeti formától, vallási különbségektől és politikai hovatartozástól függetlenül együtt küzdünk. Azért, hogy minden gyerek és várandós anya minden nap legalább egyszer meleg ételhez jusson. Ez egy gesztus, egy kinyújtott kéz attól a több száz művésztől, akik nem bírják ép ésszel tovább nézni, hogy gyerekek tízezrei szenvednek. Akik úgy gondolták, hogy többet is lehet és kell tenni a jelenlegi erőfeszítéseknél. Ez egy olyan kezdeményezés, ami békét kínál a politikai háborúban, egy olyan javaslat, melyről sokan – mi ellenzéki politikusok is - úgy gondoltuk, hogy nem lehet nemet mondani. És tudom, hogy Önök is ezt gondolták.

Aztán jött a Népjóléti bizottság ülése. Jöttek a kormánypárti képviselők, akik talán nem értve, de biztosan megölve a szellemiségét egy év erőfeszítéseinek, egészen máshogy kezdtek a Nemzeti Minimumról beszélni. Nem a megértés, az együttműködés, hanem a vádaskodás, a megbélyegzés hangján, „baloldali támadássá” silányítva azt. Nem részletezem, hiszen Miniszter Úr, Államtitkár Úr is látták, hallották a tudósításokat.

Azt sem részletezem, hogy ez mennyire nem baloldali ellenzéki ügy, hiszen Csöbör Katalin (Fidesz) és Dúró Dóra (Jobbik) is aláírták a javaslatot. Sőt, azt sem részletezem, mert Miniszter Úr és Államtitkár Úr pontosan tudják, hogy sem én, sem más politikus nem állt a javaslat mögött. Nekem személy szerint annyi közöm volt hozzá, hogy a kezdeményező Horgas Péter tavaly decemberben felhívott azután, hogy az Országgyűlés Költségvetési bizottságának kormánypárti képviselői leszavazták egy évvel ezelőtt azt a javaslatomat, ami biztosította volna a gyerekek téli szünetben való étkeztetését. Péter elmondta, hogy civilként, művészként úgy érzi, valamit tennie kell. Én akkor már három éve aktívan foglalkoztam a gyermekéhezés ügyével, és amikor a civilek kezdeményezése összeállt, én magam ajánlottam fel Péternek, hogy politikusként hátralépek az ügytől a koncert idejéig pontosan azért, hogy senki se bélyegezze meg munkájukat. És, hogy mennyire nem ellenzéki az ügy: a szervezők közölték az összes politikussal, hogy csak akkor lesz határozati javaslat, ha azt a kormánypártok is aláírják. Ha csak ellenzéki képviselők, akkor nincs Nemzeti Minimum. És így is lett.

Tisztelt Miniszter Úr, tisztelt Államtitkár Úr!

Tudom, hogy Önöknek fontos a gyermekéhezés felszámolása, és tudom, hogy tettek is ezért. Azt is tudom, hogy az elmúlt öt év politikai kultúráját a kormány felső vezetése úgy alakította, hogy megöljön köztünk mindenfajta együttműködést, még akkor is, ha mi korábban tudtunk együtt dolgozni. Én arra kérem most Önöket, hogy tegyünk ez ellen. Mutassuk meg, hogy elegünk van a széthúzásból, a megosztottságból. Mutassuk meg, hogy tudjuk, hogy nincs olyan, hogy „baloldali” és „jobboldali” gyermekéhezés, csak gyermekéhezés van, aminek az ügyén közösen dolgozunk.  

Mert van munka bőven. Ötvenezer gyermek naponta éhezik. Azok is súlyosan nélkülöznek, akik a bölcsödében, óvodában ingyen kapnak enni, mert sokan közülük nem jutnak ételhez délután 4 és másnap reggel 8 óra között. Félmillió gyermek részesül rendszeres gyermekvédelmi támogatásban, akik hétvégén, a szünetekben nem jutnak minden nap meleg ételhez. A nyári gyerekétkeztetés a rászoruló gyerekek egyharmadát éri el. A téli, tavaszi, őszi szünet elképesztő probléma, étkeztetés csak azon a néhány településen van, ahol az önkormányzat ezt kínkeservvel megoldja. Több tízezer csecsemő a születésétől három éves koráig nem jár semmilyen intézménybe, így nem jut érdemi segítséghez még védőnői segítséggel sem. És akkor még nem beszéltünk a várandós anyákról, az étkeztetés megoldatlan logisztikai nehézségekről, az önkormányzatok kínlódásáról.

A gyermekétkeztetésre fordított összeg valóban emelkedett az elmúlt években (a 2010-es 38 milliárd forintról 71 milliárd forintra 2016-ra). De ezzel párhuzamosan sajnos a szegénység is drasztikusan nőtt. Ismerjük a TÁRKI adatait: az egykeresős háztartások szegénységi rátája 2005-2012 között 10%, 2014-ben 25% volt. Amíg 2010-ben a három és többgyerekes családok 21%-a élt a szegénységi küszöb alatt, addig 2012-re ez már 41%, 2014-ra pedig 50%-ra nőtt. A kormány által megrendelt TÁRKI tanulmány felhívja a figyelmet arra is, hogy hazánkban a gyerekvállalás súlyos elszegényedési kockázatokat hordoz ma magában.

Tisztelt Miniszter Úr, tisztelt Államtitkár Úr!

A Nemzeti Minimum Program nem egy nyolcmilliárdos többletjuttatást hordoz magában, mint ahogy azt Államtitkár Úr mondta az ATV műsorában, hanem annál sokkal többet. Egy komplex programot, ami nem csak több tíz milliárd forint plusz állami forrást feltételez a meglévő mellé (még legalább 50 milliárd forintra lenne szükség éves szinten), hanem a gyermekétkeztetés rendszerszintű átszervezését is, a logisztikai feladatok megoldását, a gyermek- és családsegítő szervezetek összekapcsolását és rengeteg más feladatot. Ezt közösen kell megoldanunk. Ahogy elfogadták korábbi javaslataimat pl. az önkormányzati pályázatok enyhítésére vonatkozóan, úgy bizonyosan tudunk most is együtt dolgozni ezen.

Azt kérem most Önöktől, hogy a november 16-án, amikor az Országgyűlés plenáris ülésen tárgyalja a Nemzeti Minimum javaslatot, támogassák azt! Még nem késő azt mondani, hogy újra a civilek mellé állnak. Ne söpörjék le azzal, hogy Önök már teszik a dolgukat, míg az ellenzék „szájkaratézik”. Pláne, hogy tudják, hogy ez nem igaz. A politikai vita nem ördögtől való, nem silányítja le a tartalmat, hanem javít azon. Ne féljenek tőle! A vitában Önök elmondhatják, mit tettek eddig, mi pedig elmondjuk, hogy mit kellene szerintünk még tenni. Nem hátrafele nézünk, hanem előre.

De mondok mást. Ha nem sikerül meggyőzni a frakcióikat, hogy a közös javaslatot támogassák, akkor én, csatlakozva más ellenzéki felajánláshoz, visszavonom az aláírásomat a beadványról. Adják be azt sajátjukként, és én támogatni fogom. Biztos vagyok abban, hogy a civilek megértik majd, hogy ez nem az ügy mögül való kihátrálásunkat jelenti majd, hanem annak pont ellenkezőjét. Vonuljanak úgy be a történelembe, mint akik tényleg megoldották az gyermekéhezés problémáját, és nem rácsaptak a segítséget nyújtó kézre. Mennyire menő lenne, ha pont önök mondhatnák el, hogy a kormányzásuk alatt felszámolták a gyermekéhezést Magyarországon, nem?

Mert, hogy ezt a nemzeti szégyent nagyon sürgősen fel kell számolni. Nem 2017-ben. Most.

Együttműködésükben bízva, tisztelettel:

Szabó Tímea

a PM társelnöke, országgyűlési képviselő

Budapest, 2015. november 08.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is:


2015.10.26. 09:49 Szabó Timi

Gyurcsány röpiratáról és silányozásáról

1956. október 23-án arra szokás emlékezni, hogy volt egy olyan pillanat az ország életében, amikor egy irányba ment az a sokaság, amely radikális változást akart. Ezen a napon Gréczy Zsolt azzal örvendeztetett meg, hogy az, hogy én mit gondolok, az „érdektelen”. Ez még egész méltányos, javasolhatta volna azt is, hogy hallgassak el, hiszen nem vagyok DK-s. „Forradalmi” hozzáállás ez a forradalmi napokra emlékezve.

Gréczy Zsolt azt javasolta, hogy ha tudunk jobbat Gyurcsány Ferenc múlt héten bemutatott röpiratánál, akkor tegyük le az asztalra, írjunk programot. Egy párt szóvivőjétől elvárhatnánk, hogy kövesse a politikai eseményeket. Egyrészt az előválasztás javaslatát, mint egy lehetséges alternatívát politikai oldalról a PM dobta be, emellett programalapú, kiszámolt komplett javaslattal éltünk az Alapjövedelem bevezetésével kapcsolatban. Ezen a honlapon elérheti Gréczy Zsolt azt, aminek feldolgozására eddig nem nyílott módja.

Más kérdés, hogy Gyurcsány Ferenc röpiratában nem foglalkozik a legszegényebb 3 millió emberrel akkor, amikor elutasítja a többek között nekik szánt alapjövedelem koncepcióját. Hiába számoltuk ki fillérre pontosan, hiába, hogy a Gyurcsány Ferenc által jól ismert Surányi György is megvalósíthatónak gondolja, a DK-elnök ezt elutasítja, mivel az a 3 millió úgysem lesz politikailag aktív (nem lesz DK-s sem), minek hát nekik a segítség.

Mindezek mellett a múlt héten a PM alapítványa tartott telt házas konferenciát „Az illiberalizmus előtt és után” címmel, Gréczy Zsolt arról is hallhatott volna, ha követi a híreket, összefoglaló részére itt. Tudunk tehát pár jobbat.

Nem szeretném a szerepemet eltúlozni, de az a vélemény, amit Gyurcsány Ferenc legújabb – tartalmában már igencsak ismert és sokszor hallott – röpiratáról mondtam, az ma nem egészen kisebbségi vélemény. És nem csak a baloldalon, hanem a kormányt váltani akaró sokaság körében. Erre azzal a sértődöttséggel reagálni, amellyel Gyurcsány Ferenc tette a Klubrádióban, nem nagyon szokás egy felelős, nyugodt politikustól.

Pár idézet az interjúból a politikustól, aki tegnap „párbeszédre” hívta az ellenzéket:

DK „ma Orbán legegyértelműbb ellenzéke”;

„Tessék jobbnak lenni, mint a Demokratikus Koalíció, és csókoltatok mindenkit”;

„mindenki kicsikét térjen észhez”;

„mindenki kicsit szálljon magába”;

„Bolgár úr, ne nyafogjon maga is”

„Önnek és a Klubrádiónak van ebben felelőssége”

„Maga ezekkel a kérdésekkel, beszáll a karaktergyilkosságba”

„Akiknek hat év után a gyurcsányozás jut az eszébe (…), azok én szerintem középszerű emberek, (…) a többséget silánynak is gondolom.”

„Most azt gondolom, hogy vakvágányra tévedt, de velem nem lesz könnyű dolga, úgyhogy folytathatjuk ezután a beszélgetést.” 

„A perc emberei foglalkoznak a fecsegéssel.”

Stb.

Nem tudom, hogy az ország mekkora része lett „lesilányozva”, de a DK-n kívüli világ elég jelentős sokasága; azok, akik nélkül nincs és nem lesz kormányváltás. Több mint bántó szavak, több mint méltóságot sértő szavak ezek. És Gyurcsány nem fog tőlük bocsánatot kérni, ugyanis ismét az „aki nincs velünk, az Orbánnal van” logikájával érvelt. Sokadszorra nem látja, nem érzi, nem akarja belátni, hogy ez így nem fog menni.

Röpiratában nagy javaslatokkal él, ehhez képest meglepődve tapasztaltam, hogy az előválasztás kifejezés le sincs benne írva, megkerüli a témát, átugorja, mintha nem is erről, hanem egy közös pártról szólt volna az előzőz év. Gyurcsány nem akarja kinyitni a politikát, nem akarja az emberek kezébe adni, ki legyen az országgyűlési képviselő-jelöltjük, ki legyen a miniszterelnök-jelölt. Beszédes, hogy a DK ahhoz a „régi politikához” akar visszatérni, mely szerint nem versenyhelyzetből, nem az állampolgárok bevonásával, nem új és hiteles politikusi tehetségek felkutatásával és kiállításával indulna a baloldal, hanem színfalak mögötti exceltábla-politizálással, pártelnökök egymás között lezsírozott alkuival. Ez a politika-felfogás 2014-ben három alkalommal mutatta meg „eredményességét”.

Konszenzus van elemzők, értelmiségiek és pártjuk érdekén túllátó politikus körében, hogy az előválasztás képes lehet arra, hogy bevonjon olyan embertömegeket a politikába, akik 2014-ben még befogott orral sem tudtak az összefogásra szavazni. Most Gyurcsány immáron sokadszorra mond le azokról, akik nem tudnak arra a listára szavazni, amelyre ő osztja a szerepeket. Nem értem, ez miért jó, és nem értem, hogy miért nem hallja meg a tömegek hangját.

 Ennek megfelelően tudom csak értelmezni azt a félelmét is, hogy „csak kívülről ne jöjjön miniszterelnök-jelölt”. Egyszerűbb lett volna a körmönfont érvelés helyett, ha bejelenti ambícióját, nem kerülgeti elemzősködő módon a témát. Gyurcsány, úgy tűnik, már látja az optimális jelöltet, és versenyt sem akar a miniszterelnök-jelöltségért. Ez pedig az állampolgárok kizárását jelenti a politika alakításából. Azoknak az állampolgároknak a kizárását, akiknek egy jelentős részét a korábbi miniszterelnök most egyszerűen „lesilányozta”.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Facebook oldalunkhoz és kövesd későbbi bejegyzéseinket is: