„Emlékművet az ártatlanul megölteknek vagy járványban elhunytaknak szoktunk emelni, hogy megkérdezzük Istent, miképp engedhette megtörténni mindezt.” – mondta Balla Zsófia a Szépírók Társasága és a Beszélő közös fórumán.

Fontos mondat. Tragikus mivoltában is „szépség” árad belőle, méltó emlékezés. Az ilyen költői, Istenhez fellebbező, a miértekkel apelláló, a szembenézéssel és a felelősséggel hol óvatosan, hol erőteljesen számoló mondatok azok, amelyek elősegítik az előremutató emlékezetpolitikai diskurzusokat, erősítik egy demokratikus politikai közösség szélsőségesekkel szembeni kiállását.

Tompa Andrea mondatai csak erősítik a méltóságteljes emlékezés kívánatos rítusait: [a gyengéd hatalom szobra– kiegészítés Sz.T.] „Nem hatalmaskodik felém, nem zuhan rám, nem büntet, nem vádol, nem oktat, nem kelt lelkiismeret-furdalást. Nem tank, nem kard, nem ló. Csak ember, emberi. Odaül mellém. Ő ül mellém, mert együtt vagyunk, az én testem is kelljen ahhoz, hogy ő létezzen.”

Aki 2010 óta követi a hazai emlékezetpolitikai vitákat, az már érezheti, hogy e mondatok nem ok nélkül törtek fel, nem maguktól, nem egy nyugodt korban. A jobboldali kurzus és lokális politikus-antihősei e téren sem mutatnak elfordulást a már megszokott gyakorlataiktól, a történelem átírásaiktól és az emlékezetpolitikai roncsolásaiktól. Tudjuk ugyanis, hogy december végén Székesfehérváron, 15 milliós kormányzati támogatás mellett készülnek felállítani Hóman Bálint szobrát.

Kovács M. Mária történész mindennél világosabban fejti ki, miért is elfogadhatatlan Hóman akadémiai tagságának rehabilitációja, érdemes hosszabban idézni: Hóman Bálintnak „a Darányi-, Imrédy-, Teleki-, Bárdossy- és Kállay-kormányok kultuszminisztereként kezdeményező szerepe volt a magyar zsidóság jogfosztásában. Ő készítette el az első zsidótörvény tervezetét, amelyet ő terjesztett be 1938. február 1-jén Darányi Kálmán miniszterelnöknek, majd február 25-én a minisztertanácsnak. Amikor Lázár Andor igazságügy-miniszter jelezte, hogy a zsidótörvény tervével nem ért egyet, Hóman lemondásra szólította fel.

Hóman kezdeményezője volt a szakmai (orvosi, ügyvédi, mérnöki) kamarák rasszista célú átalakításának, és következetesen kiállt a zsidótörvények újabb és újabb megszigorítása mellett. Egy hónappal a német megszállás előtt társaival együtt memorandumban követelte a magyar zsidóság kitelepítését. Szálasi hatalomátvétele után tagja volt a nyilas parlamentnek, amelynek ülésein is megjelent. Hóman Bálint emblematikus alakja volt a magyar értelmiség és a magyar társadalom »zsidótlanításának«. Kulcsszerepet játszott a magyar zsidók megalázásában és jogfosztásában... Hóman Bálintnak fontos része volt abban a deportálásokat megelőző, mintegy fél évtizedes folyamatban, amely a magyar társadalmat hozzászoktatta ahhoz, hogy zsidó polgártársaikat állami jóváhagyással lehet üldözni.”

Tiszta beszéd, ezek után nincs is miről vitázni. Van, amiről kell és lehet vitázni, amelyekről folytatott disputa csak erősíti a hazát összekötő kötelékeket, és van, amiről értelmetlen és felesleges. Hóman Bálint személye körüli szoborállítás, mint lehetőség ezek közé tartozik.

A szoborállítás ugyanis példamutatás és felelősségteljes emlékezés.

Hóman Bálintnak – bár hivatkozott és a szakmán belül referenciának tekintett történész volt (és ma is az) – politikai identitása alapján nincs helye köztéren, nincsen helye olyan terekben, amelyek mindenkié, amelyeknek demokratikusan kellene szerveződniük.

Ehhez képest mindenen kívüli az, ahogyan Ujváry Gábor, az udvari kutatóintézet, a Veritas Történetkutató Intézet munkatársa fogalmaz: „Hóman kétségtelenül antiszemita volt, pontosabban – oly sok keresztény értelmiségi sorstársához hasonlóan – főleg az 1919-es Tanácsköztársaság szomorú tapasztalatai következtében vált azzá. Antiszemitizmusa azonban soha nem lépte túl a sokféleképpen nevezett (szalon, kulturális vagy szelektív) »mérsékelt antiszemitizmus« határait. Álmában sem gondolta volna, hogy 1944-ben mi fog történni a magyarországi zsidóság nagy részével.”

Érti ugye mindenki az emlékezet-revizionista történészt: szerinte a „mérsékelt antiszemitizmus” az tulajdonképpen alig-antiszemitizmus. Azt szerinte lehet. Tagadjuk le, amit nem lehet – ebben áll a bevett jobboldali történelemszemlélet.

Ahogyan Gerő Ernőnek sem állítunk szobrot, mert az milyen jól fordított franciából, úgy a történészi tudása ellenére Hóman Bálintnak sem. Antiszemita volt, akit komoly felelősség terhel a magyar zsidóság tragédiájáért. Tudta mit és miért képviselt. A jobboldalnak vissza kell lépnie ebből az ügyből. Ebben nem lehet vitánk.

Hogyan meséljük el gyermekeinknek ugyanis, hogy mit keres a „bácsi” egy olyan köztéren, mely Bartók Béla nevét viseli, aki a nemzetszocializmus miatt hagyta el hazáját? Mit mondunk, miért áll a Holokauszt után egy olyan politikus szobra a köztéren, aki támogatója volt a zsidótörvényeknek? Milyen köztéri emlékezet az, amely a bűnösökre emlékez?

Túl sok kérdés, amelyek, ha tanácstalan „válasz” nélkül maradnak, gyászában sértenek egy nemzetet.