Orbán Ráhel pelenkaeldobása hitvány dolog még akkor is, ha ennél sokkal alávalóbb dolgokat követtek már el a férjével külön-külön és együtt is.

Orbán Ráhel tette nem azért megvetendő, mert senki más nem szemetelt még életében, vagy, mert nincs ennél fontosabb ügy az országban. Azért kavart az autópályás sztori nagy vihart, mert ez az eset sokkal plasztikusabban mutatja meg az emberek számára azt a feudális rendszert, amiben élünk, mint Tiborcz István vagy a Fidesz sok milliárdos közpénz-tolvajlása. Azt a hűbéri rendszert, amelyben Orbán Viktor családtagjaként még a legalapvetőbb együttélési szabályokat sem kell betartani, miközben a NER hangos a morális felsőbbrendűségtől, a keresztény- és családbarát értékek maradéktalan képviseletének szajkózásától.

Amikor azt halljuk a kormánytól, hogy a menekültek koszosak és nem tisztelik a kultúránkat, akkor az ember minimum elgondolkozik azon, hogy mennyire része a kultúránknak az, hogy semmibe veszünk mindent, ami nem a miénk, Tiborczék esetében azt, amit nem loptak el. Úgyse látják többet azt a szemetet az út szélén, ha a horvátokat zavarja, hát majd eltakarítják.

A felháborodás nem egy hamis moralitás, nem akar határvonalat húzni a „pelenkaeldobálók” és nem eldobálók között. Aki felháborodik, nem azt mondja, hogy én jobb vagyok, mert soha nem dobtam el semmit, hanem fordítva. Azt állítja, hogy menjetek a fenébe Orbán Ráhel, Tiborcz István és a NER arrogáns, újgazdag köre a felsőbbrendűségetekkel, az emberek mélységes lenézésével, a minden írott és íratlan szabály sárba tiprásával együtt! Ti papoltok nekünk erkölcsről meg kereszténységről, amikor gyomorforgatóan urizáltok, szétlopjátok az országot, és magasról tesztek az alap együttélési szabályokra akkor, amikor az út szélén eldobtok egy pelenkát. Ráadásul mindezt a képünkbe röhögve teszitek. Ezt a pelenkát Orbán Ráhel nem az út szélére, hanem a mi arcunkba dobta.

A félreértések elkerülése végett, Orbán Ráhel közszereplő, lehet róla írni. Nem közszereplő nem tárgyal Bahreinben az ország energiaügyi miniszterével, amit utána az Olaj- és Gázügyi Hatóság a hivatalos oldalán tesz közzé. Nem közszereplő nem uralja a gyakorlatilag államosított hazai turizmust, nem ad százmilliókért tanácsot országimázs építésre.

Két dolgot nem lehet Orbán Ráhellel kapcsolatban: nem lehet a nevével szórakozni, mert akkor kb. Deutsch Tamás szintjére süllyedünk, és nem lehet a külsejére megjegyzéseket tenni. Sem várandósan, sem anélkül.

Ez a pelenkadobálás nem csak itthon, hanem a világon mindenhol hír lenne. Pontosan azért, mert normális országban felháborodnak azon, ha az elit, pláne a politikai elit tagjai nem tartják be a szabályokat, és nem vigyáznak a közös értékekre. Megválasztott vezetőknek és - igen - felnőtt családtagjaiknak is példát kell mutatni. Ez egy olyan teher, amit ezek az emberek, pláne a családtagok nem választanak, hanem a pozícióval együtt kötelezően cipelnek. Többek között én is és az én családom is. És ez így van rendjén.

Tény, hogy korábban a magyar nyilvánosság nem foglalkozott politikusok családjával vagy magánéletével. De ezt a szokást pont Orbán Viktor törte meg akkor, amikor a lakájmédiáját Juhász Péter lakásához küldte, hogy az ablakon keresztül kamerázzanak be, vagy amikor Vona Gábor gyerekét videózták le, amint a saját kertjükben játszott. A pelenka-gate esetében a különbség az, hogy senki nem ment Ráhelék lakására. Ők az autópályán szemeteltek.

Akik felháborodnak most a szemetelésen, természetesen nem gondolják, hogy ettől kezét tördelve lemond majd Orbán Viktor. De ez nem jelenti azt, hogy nem kell, sőt nem kötelességünk erről vagy éppen Rogán Antal helikopterezéséről beszámolnunk. Ezek igenis lassan, de gyengítik a rezsimet. Ahogy Tiborcz egyelőre büntetlen lopásai is. Egyszer majd lesz egy olyan – talán még a pelenkánál is bagatellebbbnek tűnő ügy – amin elpattanhat a nyilvánosság. Addig legalább mi ne cenzúrázzuk az Orbánék gaztetteiről való tudósítást.

A szemetelésen való felháborodás nem helyettesíti persze a szegénység elleni küzdelmet vagy a betegellátás rendbetételéért folytatott harcot. De ez nem vagy-vagy, hanem „és”. Lehet egyszerre számon kérni Orbán Ráhel kulturálatlanságát és mondjuk elmenni ápolónak egy kórházba.

Egy biztos: ha én vagy más ellenzéki politikus dobna el egy koszos pelenkát, minimum hetekig foglalkozna az üggyel a 888, a Pesti srácok és az Echo TV legalább 3 különböző műsora. Gyanítom, még Bayer Zsolt is klaviatúrát ragadna és a legegzotikusabb állatfajokhoz való hasonlítások közepette a lemondásunkat követelné.

De ettől nem kell tartaniuk. Én épp pelenkázó édesanya vagyok, de nem dobom el az utcán a koszos pelenkát. Sőt, nem is lopok.

Kedves barátaim!

Néhány nappal ezelőtt egy boltban álltam sorban, amikor egy mögöttem álló fiatal lány odafordult hozzám, és megköszönte, hogy a köztársasági elnök parlamenti beiktatásán a székemre felállva egy marionett-bábuval mutattam meg, amit ő is gondolt Áder Jánosról: azt, hogy Áder nem a nemzet egységét képviseli, ő egy báb, akit Orbán Viktor dróton rángat.

Helyettem is báboztál – mondta nekem. Majd hozzátette: kár, hogy kicsit hiábavalónak tűnnek ezek az akciók. Nem hiszem, hogy Orbánékat le lehet 2018-ban váltani. Nem lehet őket elküldeni, miért nem készültök ti is inkább 2022-re? Ahogy hallom, jó néhányan már úgyis ezt csinálják.

Persze. Nem először halljuk ezt. Hallottuk már az utcán elkapott mondatokban, de akár családi beszélgetéseken is. Halljuk, hogy néhányan már elengednék ’18-at, a bejutásra, a frakcióra gyúrnak, aztán minden megy a régiben.

Tudjátok, hogy én mit gondolok erről? Azt gondolom, hogy nincs 2022, csak 2018 van!

Lehet, hogy ha 18 vagy 20 éves lennék, azt gondolnám, hogy van még idő a változásra. Bőven van még idő, bekkeljük ki a következő négy évet. De nem vagyok 18 éves. Nekem nincs több időm, én nem akarok várni. Nekem nincs több időm, mert anya vagyok egy iskolás kisfiúval, akinek ezek lehetnek élete legfontosabb évei. És gyerek is vagyok 70 éves szülőkkel, és velük együtt szeretném megélni, hogy Magyarország újra egy szabad és igazságos ország.  

Nincs 2022, csak 2018 van!

Az én 9 éves fiamnak nincs még négy éve, hogy hibás feladatokkal teli ostobán megírt tankönyvekből tanuljon. Nemrég a gimnáziumi osztálytalálkozómon az egyik tanárom mondta nekem: tudod, most pont olyan, mint a rendszerváltás előtt: a padon vannak a tankönyvek, a pad alatt meg az, amiből tanítunk. Hogyan állhatnék ezek elé a tanárok elé azt kérve, hogy csinálják még ezt négy évig?

Nincs 2022, csak 2018 van!

Hogyan álljak oda az elé az egyedülálló anya elé, akinek az egykulcsos adó miatt kevesebb lett a fizetése, és aki abból az egy fizetésből tartja el a gyerekeit? Hogy álljak oda, hogy tartson ki még négy évig? A családi pótlékot 10 éve nem emelték, és Orbánék jövőre sem adnak többet annak a közel félmillió szegénységben élő gyereknek, akiket az édesanyjuk egyedül nevel.

Ezért mondom: nincs 2022! Csak 2018 van!

De hogyan mondjam azt a három műszakban 12 órát gürcölő nővérnek, hogy maradjon még itthon 2022-ig? Sokat beszélgettem nővérekkel, amikor a kórházban önkéntes ápolóként dolgoztam. Megkérdezték: egy szlovák ápoló kétszer annyit keres, mint ők. A prágai kórházban egy ápoló négyszer annyit keres, mint ő. A tavaly Németországba menekült magyar nővér barátainak nyolcszor annyi a fizetése. Miért maradjanak pont ők itthon És ők nem is lesznek már itthon 2022-ben, és nem fognak minket vagy a családtagjainkat a kórházakban ápolni.

Nekik nincs 2022, csak 2018 van!

Hogyan nézzük még négy évig azt, ahogy Mészáros Lőrinc elrabolja a gyerekotthonokat, és lepusztult épületekbe kényszerítse a magukra hagyott gyerekeket csak azért, hogy ő még több wellness szállodát építsen, újabb százmilliárdot lopjon? Hogyan nézzek a fóti gyermekváros kerekesszékes gyerekeinek szemébe, és mondjam, hogy a remény négy évre szabadságra ment?  

Sem nekik, sem nekünk nincs még négy évünk!

Nincs 2022, csak 2018 van!

Aki nem ’18-at, hanem ’22-t nézi, aki nem áll bele a Párbeszéddel velünk ebbe a harcba, az nem a haza érdekét tartja szem előtt! Mert pontosan tudjuk: ha még négy évig marad Orbán, akkor ebben az országban kő kövön nem marad. Kisöprik az padlásainkat, a tüntetéseket putyini mintára betiltják, a tüntetőket bebörtönzik, a civileket megsemmisítik, és még szabad sajtó sem marad, ami minderről tudósíthat.

Mi a Párbeszédben nem egy lepusztított, és a pusztítás után sóval behintett országban akarunk élni!

Mi veletek együtt egy olyan Magyarországon akarunk élni, ahol mindenki számít! Egy olyan helyet akarunk mindnyájunknak, amit nem a megfélemlítés, az állandó ellenség-gyártás és háborúskodás futóhomokjára építenek, hanem a béke, az összetartás és az egymásnak való segítségnyújtás kősziklájára. Ahol nem csak a felső tízezer adóját csökkentik, a legkevesebbet keresőket meg a végletekig sarcolják, hanem mindenki jólétét tartják szem előtt.

Ezért nem lehet feladni a reményt! Az ország többsége változást akar – de nekünk a Párbeszédben és nektek is meg kell még őket győznünk arról, hogy ez a változás valóban lehetséges. Már most lehetséges!

2018-ban igenis elküldhetjük Orbán Viktort és embertelen kormányát!

Éppen ezért nem várhatjuk meg, hogy a kormánnyal szembeni felháborodás csillapodjon! Nem várhatunk meg, hogy Habony és többi, közpénzből fizetett gyűlölet-tanácsadó megint beadagolja nekünk az igazságérzetünket eltompító gyógyszereket!

Nem várhatunk, és nem is fogunk várni! Itt állunk előttetek és kimondjuk: a Párbeszéd, a jóérzésű magyar állampolgárok tömegeivel együtt bele fog állni ebbe a küzdelembe! Higgyétek el: nem félünk, nem remeg a kezünk, mi készen állunk!

Tudjuk jól, hogy – mint minden nagy küzdelemhez – úgy a kormányváltáshoz is kell egy jó vezető. Egy olyan vezető, aki nem a háborúban, hanem a békében hisz. Aki nem ellenségképeket gyárt, hanem minden nap azt keresi, hogyan segíthet az elesetteken. Aki nem lop. Nem lop saját magának. Nem lop a haverjainak. Aki minden egyes fillérrel elszámol választói előtt.

Egy olyan vezetőre van szükség, aki nem a Várból akar uralkodni az ország fölött, hanem az emberekkel közösen egy olyan élhető otthon teremteni, ahol mindenki számít!

Nem árulok el nektek nagy titkot: szerintem és a Párbeszéd szerint ezt a vezetőt Karácsony Gergelynek hívják.

Karácsony Gergely a Párbeszéd társelnökeként az ellenzék egyik legismertebb és legnépszerűbb politikusa. Gergő a maga szelídségével zuglói polgármesterként már bebizonyította, hogy nehéz körülmények között is lehet jól és határozottan kormányozni.

Emlékezzünk csak: Zuglóban fogadták el elsőként azt az átláthatósági szabályt, ami alapján egyetlen fillér közpénzt sem lehet elkölteni a nyilvánosság bevonása nélkül. De Zuglóban költötték az országban a legtöbbet szociális kiadásokra is – világosan érzékelve, hogy milyen pusztítást végzett Orbán Viktor ezen a területen.

Gergő vezetésével adott az önkormányzat bérpótlékot a Fidesz által kisemmizett bölcsődei és óvodai dolgozóknak. És nem utolsósorban Karácsony Gergely vezette be azt garantált minimumjövedelmet is, amely a Párbeszéd által kidolgozott, fillérre kiszámolt és fenntartható alapjövedelem előszobája!

Ez csak néhány lépés egy olyan világ felé, ahol senkinek nem kell szorongania a másnap miatt. Ahol a hónap végén nem kell azon gondolkozni, hogy a gyerekeknek vegyünk vacsorát, a beteg szüleinknek vegyük meg a gyógyszert, vagy befizessük a sárga csekket. Egy olyan világ felé, ahol mindenki számít!

Lehet, hogy néhányan álmodozónak tartanak minket. Hogy gondolják, hogy miniszterelnök-jelöltet állítanak? De mi nem félünk elétek állni, és nem félünk felvállalni a harcot. Mert tudjuk: a világot csak az álmodozók és a bátrak változtathatják meg! És őszintén szólva: miért küzdjünk, miért éljünk, ha nem azért, hogy az álmainkat valóra váltsuk!

Mi ezért vagyunk ma itt. Azért, hogy bemutassuk Karácsony Gergelyt, a Párbeszéd és az Önök miniszterelnök-jelöltjét. Azért vagyunk most itt, hogy álmainkat közösen valóra váltsuk!

Nem 2022-ben, hanem 2018-ban.

Kedves Barátaim!

Azért vagyunk ma itt, hogy megmutassuk: mi kiállunk az elesettekért, kiállunk azokért, akikért más nem áll k, mi kiállunk a Fóti Gyermekvárosért, a Gyeriért!

Azért vagyunk ma itt, hogy megmutassuk: ha jó és nemes ügyről van szó, összefogunk, és a végsőkig küzdünk, hogy elérjük célunkat.

Barátaim! Embertelen, hazug és tolvaj ez a kormány.

Embertelen, mert Orbán Viktort, Balog Zoltánt vagy Czibere Károlyt nem érdekli, hogy a gyermekotthon bezárása után mi lesz az itt élő közel 90 gyerekkel és 150 dolgozóval.

Hazudik a kormány, mert nem igaz, hogy azért kell ennek az évtizedek óta működő intézménynek megszűnnie, mert ők annyira aggódnak a gyerekek sorsa miatt.

És tolvaj ez a kormány, mert mindent ellopnak, amire szemet vetnek. Ellopják a trafikokat, ellopják a földeket, ellopják az egyetemeket, és most ellopják a kastélyokat is a gyerekektől. Ellopják a TI kastélyotokat, a TI otthonotokat is!

Lopnak, lopnak és lopnak csak azért, hogy Orbán Viktornak, Mészáros Lőrincnek, Andy Vajnának, Rogán Antalnak és a többi havernak egyre nagyobb vagyona legyen.

És nekik mindegy, hogy ezért az összelopott vagyonért hány emberen, hány dolgozón, hány sérült- vagy kerekesszékes gyereken kell átgázolniuk. A lényeg, hogy megszerezzék, amit akarnak.

De nézzük, hogy mit mond Balog Zoltán vagy Czibere államtitkár a kiköltözéssel kapcsolatban!

Elöljáróban felmerül a kérdés, hogy vajon milyen szakemberek vettek részt a döntés előkészítésében, vagy, hogy készültek-e szakmai, pénzügyi hatástanulmányok a gyermekotthon bezárásával kapcsolatban?

A válasz nyilván az, hogy nem vettek ebben részt szakemberek, és nem készült semmilyen értelmes szakmai tanulmány, ami alátámasztja azt, hogy nektek innen el kell mennetek.

Azt mondják, azért kell mennetek, hogy jobb körülmények között éljenek a gyerekek, mert ezek az ún. nagyintézmények nem alkalmasak arra, hogy emberi, családias környezetet biztosítsanak az itt élőknek.

Azt mondta Czibere: „megszűnnek a nagy, zsúfolt, korszerűtlen gyermekotthonok, azokat kiváltják kisebb lakásotthonokra."  

Ti, akik itt éltek, itt éltetek, mondjátok meg: embertelen a fóti gyermekotthon? Zsúfolt és korszerűtlen? Persze, hogy nem.  Hiszen milyen is a ti Fóti otthonotok, a Gyeri?

A 2000 évek elején már átalakították. A közel 100 gyerek már 7 családias, 8-10 fős tágas lakásotthonban él. A gondozottak a mindennapi gyakorlatban sajátítják el és gyakorolják azokat az életvezetési technikákat, szokásokat, normákat, amelyek nagykorúságuk elérésével elengedhetetlenek az önálló életvezetéshez, társadalmi beilleszkedésükhöz.

2005-2008 között kialakították a 24 fő befogadására alkalmas Különleges Gyermekotthont, mely három, különálló épületben 8-8 tartósan beteg és/vagy fogyatékkal élő gyermek ellátására vált alkalmassá.

2010-től pedig működik az előző önálló gyermekotthontól kb. egy kilométeres távolságra a Speciális Gyermekotthon. Ez az intézmény országos hatáskörű, 32 speciális szükségletű gyermek befogadását hivatott ellátni 4 db 8 fős csoporttal.

A két intézmény mellett működik még egy, a hazánkba kísérő nélkül érkező kiskorúakat ellátó, 32 férőhelyes gyermekotthon.

Na, ennyit röviden az állítólagos korszerűtlen, túlzsúfolt és ötvenes éveket idéző gyermekvédelmi szellemiségről.

Tisztelt Balog Zoltán, a hazugságuk megbukott!

És akkor most nézzük meg Balog Zoltán és társainak másik hazugságát, azokról az állítólagos emberséges, korszerű és családias gyermekotthonokról, ahova majd költöztök.

A speciális otthon lakói a tervek szerint a kalocsai és a zalaegerszegi otthonokba kerülnek. Ezek annyira „családiasak és emberségesek”, hogy a kalocsai otthonról tavaly az ombudsman a jelentésében leírta, hogy a gyermekfelügyelők rendszeresen bántalmazzák  - felpofozzák, kulcscsomóval, ököllel ütlegelik, rugdossák – a gyerekeket. Sőt, előfordult az is, hogy a szökések megelőzése érdekében gyerekek több napon keresztül csak alsóneműben lehettek.

Ez az emberséges otthon?

Azt nem tudjuk, melyik zalaegerszegi gyerekotthon az, ahova költöznek a többiek, de azt igen, hogy ottani speciális gyermekotthonban az ombudsman néhány hete az egyikről azt írta, hogy gyakoriak voltak a szóbeli és a fizikai bántalmazások is. Az ottani vizsgálat során az is kiderült, hogy a gyerekek büntetésből nem mehettek ki a szabad levegőre, és egész nap papucsot kellett viselniük, hogy az intézményben dolgozók azonnal láthassák, kit nem engedhetnek ki az épületből. Az otthon vezetőjét azóta el is bocsátották.

Na ezekről az intézményekről gondolja Balog Zoltán, hogy emberségesebb és családiasabb lesz, mint a fóti gyermekotthon.

A Különleges Gyermekotthonban élő gyermekeket Hatvanban akarják elhelyezni. De ti tudjátok, hogy a gyermekek jelenleg sérülés specifikus ellátásuk érdekében naponta járnak be budapesti intézményekbe kerekes székek szállítására alkalmas mikrobuszokkal. Hogyan fogják ezt megtenni Hatvanból a téli fagyban, a nyári hőségben? S vajon mennyibe kerül majd, ha valóban továbbra is Budapesten tanulhatnak ezek a gyerekek?

Ráadásul ti pontosan tudjátok, hogy az itt élők szülőként tekintenek az fóti nevelőkre. Nekik ez olyan, mintha a családjaiktól szakítanák el őket!

Végül azt is tudjuk, hogy mindhárom intézmény már így is túlzsúfolt, nem lehet ezekben még több gyereket elhelyezni. Több helyen nincsenek a speciális igényeknek megfelelő nevelők, sőt, az megalázóan alacsony bérek miatt mindenhol egyre több helyen már nem is szakemberek látják el a feladatokat, több helyen közmunkások vigyáznak a gyerekekre!

Üzenjük meg Balog Zoltánnak és embertelen társainak: ilyen helyre akarjátok ti költöztetni a gyerekeket? Tényleg el akartok ti innen költözni?

Barátaim! A kormány nem csak a gyerekekkel nem törődik, hanem azzal a 150 itt élő nevelővel és más dolgozóval sem, akiknek nincs hova menni, akiknek ez az otthona. Azt mondják: gondoskodni fog rólatok az állam.

Persze, ismerjük ezt a gondoskodást. Úgy gondoskodnak majd, ahogy a rokkant társainkról a havi 30 ezer forinttal, ahogy az ápolókról a havi 90 ezer forinttal vagy a sok százezer közmunkásról havi 50 ezer forinttal.

Az itt dolgozóknak még azt is megtiltották, hogy ide jöjjenek és részt vegyenek a tiltakozáson, sőt még egy teljesen jogszerűtlen papírt is aláírattak velük, hogy nem nyilatkozhatnak senkinek a bezárással kapcsolatban.

Innen üzenjük nekik, nektek: ne hagyjátok, hogy megfélemlítsenek titeket! Szabadak vagytok! Nem uralkodhatnak felettetek! Csak akkor lesz itt is változás, ha felemelitek a szavatokat, ha ti is bátrak lesztek!

Hadd mondjak nektek egy nemrég esett személyes történetet.

Tudjátok, hogy ahogy a ti sorsotokat, úgy a Pető intézet sorsát is a szívemen viselem. A kormány vagy azok haverjai őket is sokszor vegzálták. Utoljára éppen egy hónapja. A konduktorok megkerestek minket, sokan a megalázó szerződések miatt elveszítették az állásukat! Senki sem hallgatta meg őket, de mi a Párbeszédben felemeltük a szavunkat értük is, ahogy értetek is itt vagyunk! És győztünk!

Ahhoz, hogy itt is győzzünk, rátok is szükség van! Szükség van, hogy megállítsuk a kormány szabad rablását! Mert ugye az most már világos, hogy a kormányt a Gyeri felszámolásával nem a gyerekek érdekeit nézi.

Tuzson Bence, a kormányzati kommunikációért felelős államtitkár, azt mondta: a kastélyt félmilliárd forintból felújítják majd, aztán „az épülethez illő funkciót" adnak.

Barátaim! Ez mit jelent? Mit jelent az épülethez illő funkció? Hogy ti nem illetek ehhez a kastélyhoz? Ti nem vagytok méltóak arra, hogy itt lakjatok? A gyerekek, akiket magukra hagytak, nem illenek ide?

És ki illik akkor ide? Az ország első számú gázszerelője, Mészáros Lőrinc? Vagy Orbán Viktor más haverja illik ide? Hiába próbálják meg most titkolni, pontosan tudjuk, látjuk, hogy nagy keletje van most a kastélyoknak a kormányzati körökben.

Czibere Károly korábban elmondta: nem csak a Fóti gyermekotthont zárják be, hanem további 12-13 olyan kastély vagy nagy intézmény van még, ahol 2019-ig megszüntetik a gyermekvédelmi szolgáltatást.

Nem csak a Gyerit, hanem 12 másik kastélyt is el akarnak erőszakkal venni a gyerekektől. Nemrég aprópénzért adták el a turai kastélyt is, amit Orbán Viktor vejének, Tiborc Istvánnak volt üzlettársa vásárolt meg.

Vajon hány wellness szállodát akar ezekből építeni Orbán Viktor és Mészáros Lőrinc? Hány gyermekotthon magányos lakóját fogják még nehezebb körülmények közé rakni a kapzsiságuk miatt?

Barátaim, ne hagyjuk, hogy ez itt megtörténjen! Álljunk ki a gyermekváros mellett, ne fogadjuk el, hogy bárki üzleti érdeke fontosabb legyen, mint a teljes életért miden nap megküzdő gyerekek sorsa!

Ne fogadjuk el, hogy a gyengéket és a rászorulókat büntetik, miközben a fideszes haverok urizálnak és mindenre ráteszik a kezüket!

Én nem olyan országban akarok élni, ahol a rokkantakat lecsalózzák, ahol a hajléktalan embereket büntetik, ahol putyini megrendelésre bezárhatják az ország egyik legjobb egyetemét, a CEU-t!

Nem akarok Magyarországnak olyan kormányt, amelyik szerint mindenki annyit ér, amennyije van!

Kedves barátaim! Mi most azért vagyunk itt, hogy megmutassuk: nem hagyjuk magukra a gyerekeket, nem hagyjuk magukra az itt dolgozókat, nem hagyunk magatokra titeket!

Mutassuk meg együtt, hogy harcolunk a jogainkért, harcolunk az otthonainkért! Mutassuk meg együtt, hogy van, ami nem eladó!

(fotó: MTI)

2016 a magyar emberek számára a gyász éve volt. Gyászolták a jólétüket, amit az elszegényedés váltott fel, gyászolták a mindennapokat, amelyeket a kényszerből külföldre kivándorolt szeretteik nélkül kellett tölteniük, és gyászolták a békét, a nyugalmat, amit Orbán Viktor állandó gyűlöletkeltésének köszönhetően elveszítettek.

2016-ban az emberek gyászolták a kormány által ellopott jövőjüket. A mögöttem levő fekete zászló ezt a gyászt fejezi ki.

Orbán Viktor évértékelői már évek óta nem a haza és magyar a társadalom valós helyzetét tükrözik.

Orbán Viktor évértékelője az elit évértékelője. Amíg Orbán és elitje a már százszor átadott Várkert bazárban parádéznak, addig a magyar emberek dolgoznak, és keresi azt, amit Magyarország első számú strómanja Mészáros Lőrinc, és leggazdagabb politikusa, Orbán Viktor elvett tőlük: a hazát és a jövőjüket.

Az orbáni elit 2016-ban is jobban teljesített. Mészáros Lőrinc cége történetének legnagyobb árbevételét, 20 milliárdot könyvelhetett el, miközben Garancsi István is a 20. leggazdagabb magyar lett, a 21. helyen pedig Andy Vajna végzett.

Az orbáni pénz parkoltatói, őrzői, a nemzeti vagyon elrablói 2016-ban is jobban teljesítettek.

Mészáros Lőrinc, Andy Vajna, Habony Árpád és Rogán Antal ezen a télen sem fázik és fázott, két és fél millió ember viszont biztosan. Ma ennyi embert érint ugyanis a lakhatási szegénység.

Orbán Viktor gyerekei külföldi elitegyetemeken tanulnak, milliós tandíjakkal, nekik nem hiányzik az, ami legalább 170 000 gyermeknek igen: egy WC a lakásból.

Míg a felcsúti stadion idén is stabilan áll, az ellopott közpénz összetartja falait, addig minden negyedik magyar olyan helyen lakik, ahol lyukas a tető, penészes a fal vagy nincsen padló.

2016-ban félmillió kilakoltatási eljárás indult meg, és ötezren kerültek az utcára. Nem baj, hiszen az Orbán pénzének parkoltatója, Mészáros Lőrinc Harley Davidsont vásárolt.

Míg 2016-ban 30 ezren éltek az utcán, 100 ezer családban lekapcsolták a víz-, villany- és fűtésszolgáltatást, és január végéig 145-en fagytak halálra a téli hideg miatt, addig Mészáros Lőrinc 2016-ra 25-ről 34-re növelte ingatlanjai számát.

Az orbáni elit tavaly is jobban teljesített.

Tavaly sem emelkedett viszont a 2008 óta befagyasztott családi pótlék, mint ahogy nem csökkent a gyermekszegénység sem.

Emelkedett viszont Matolcsy György fizetése, méghozzá a duplájára, öt millió forintra.

Ehhez képest a gyermeküket egyedül nevelő családok és a három és több gyerekesek közel fele szegénységben él. Ezek a gyerekek minden este zsíros kenyeret esznek vacsorára.

Nőtt a dolgozó emberek között is a szegénységi ráta. Aki ma itthon dolgozik, ma már az sincs biztonságban, az sem tud megélni. A magyarok 80%-a nyilatkozta nemrég azt, hogy nem tud fedezni egy váratlan kiadást. Ha elromlik az autó vagy a mosógép, nem tudják megjavíttatni, ha egy váratlan betegség üti fel a fejét a családban, nem tudják állni a megemelkedett költségeket.

A magyar emberek nem, de az orbáni elit jobban teljesített.

Jól teljesített az Orbán-Mészáros bűnszövetkezet a médiapiacon is. 2016-ra beszántották a Népszabadságot, felvásárolták a vidéki lapokat. De az udvari történész is bevásárolt: Schmidt Mária a bukott ’56-os emlékév után épp a Figyelő-t készül tönkre tenni.

Jól teljesít az egészségügy, mármint a magán és osztrák, ahol az Orbán-féle elit magát gyógyíttatja. Mindenki másnak viszont az egészségügyben 2016 a kórházi dolgozók megalázásnak, az orvoshiány fokozásának, a kórházi fertőzések emelkedésének, a vérhiánynak, a nővérek kizsákmányolásának és a betegek veszélyeztetésének éve volt.

Mert hiába a minimálbér-emelésnek hazudott propaganda, ha a nővérek napi 16 órát dolgoznak, egy ápolóra 40 beteg jut, és egy 30 éve dolgozó nővér ugyanannyit kap kézhez, mint egy pályakezdő.

Egy magyar ápoló havi 350 eurót keres, miközben szlovák kollégája 700 eurót, a csehországi ápolók pedig 1400 eurót!

Hiába a propaganda az orvosok megbecsüléséről, ha a Magyar Orvosi Kamara szerint 600 orvos hiányzik csak a sürgősségi ellátásból, a rezidensek szövetsége szerint pedig a kórházak belgyógyászatán huszonéves végzős egyetemisták látják el a betegeket orvosi felügyelet nélkül, mert az idősebb orvosok külföldre menekültek.

Az OECD adatai szerint az elmúlt években körülbelül 6 százalékponttal csökkent az összes kormányzati kiadáson belül az egészségügyi ráfordítások aránya. Így a magyar kormány a költségvetés 10%-át költi egészségügyre, szemben az Unió 15%-os átlagával.

Hazudik tehát Orbán Viktor és hazudik a kormány, amikor az egészségügyi ráfordítások emelkedéséről beszél.

Orbán Viktor udvartartásában jól teljesítenek a korrupció-lovagok is. Rogán Antal helikopterrel repked, Mészáros Lőrinc még a fóti gyerekotthont is kilopja a kerekesszékes gyerekek alól, Matolcsy György jógaoktató szeretője pedig több százezer forintos fizetést kapott a nemzeti bankban. De jól tejelt a letelepedési kötvény biznisz is a fideszes nemzetközi kapcsolattartóknak.

2016-ban az orbáni tolvajfejedelmek ismét jól teljesítettek. Ők és csak ők.

De amíg Orbán és bandája loptak, addig 2016-ban a Párbeszéd tovább segített az embereken.

Amíg a fideszes kiskirályok a saját házaikat fűtötték, mi több tonna tűzifát osztottunk ki a nélkülözőknek.

Amíg Orbán büntette a szegényeket, mi több ezer adag meleg ételt osztottunk ki hajléktalan társainknak.

Amíg ők letagadták az egészségügyi valóságot, addig mi elmentünk segédápolónak, kórházi mosdókat takarítottunk, és küzdöttünk a betegek biztonságáért, a kórházi dolgozók megbecsüléséért.

Amíg ők hazudtak a jólétről, a Párbeszéd bemutatta az Alapjövedelem javaslatát, ami egyszerre számolja fel a szegénységet és biztosít tisztes megélhetést a dolgozó embereknek. A Párbeszéd Alapjövedelem javaslatát a magyar emberek 76%-a támogatja.

2017-ben is folytatjuk. A Párbeszéd vállalja és ígéri, hogy elszámoltat minden fideszes kis- és nagy tolvajt, rablót és kizsákmányolót, mindenkit aki nekik falaz, őket védi, nekik épít menekülései hidat. Ott leszünk, onnan figyelünk, ahonnan nem is gondolják.

A magyar emberek jobbat érdemelnek Orbán Viktornál. Az emberektől nem lehet lopni, az embereket nem lehet megfélemlíteni. 

(fotó: Sauer Patrik)

Kedves, békeszerető barátaim!

A köszönet hangján szólok ma hozzátok! Köszönöm, hogy eljöttetek, köszönöm, hogy időtöket, energiátokat, pihenéseteket áldozzátok fel azért, hogy megmutassuk: magyar emberek kiállnak magukért, kiállnak egymásért, kiállnak a béke és az erőszakmentesség örök parancsa mellett.

Kiállnak és közösen kiáltják: mindenki számít!

Vannak olyan nemes parancsok, amelyek nincsenek ugyan kőbe vésve, mégis ott vannak mindenki szívében, minden gyerek jövőjében, minden hazáját szerető ember álmában. Ilyen parancs a szolidaritás, egymás kölcsönös tisztelete, az, hogy ha egy társunk bajba kerül, akkor segítő kezet nyújtunk neki. Segítő kezet nyújtunk, mert ez tesz bennünket emberré.

Nem mondhatunk mást, mint hogy mindenki számít!

Erkölcsi parancs a szolidaritás, és ilyen íratlan, de mégis örök üzenet a másikkal szembeni türelem, az egymásról való gondoskodás, legyen szó egy éhező gyerekről, egy 24 órája dolgozó ápolóról, egy idős beteg emberről vagy a terror elől menekülő anyáról. A feje tetejére állt, háborúktól és hétköznapi megaláztatásoktól egyaránt sújtott világunkban hatalmas kincs az erőszakmentes, békés élet. Egy ilyen világban még fontosabb, hogy akiknek megadatott, azok ne elforduljanak azoktól, akik nem.

De még ha valaki vitatná is ezt az erkölcsi parancsot, könnyen megérthető: közös érdekünk, hogy béke legyen és megszűnjön a kiszolgáltatottság. Az erőszakmentes élet az egyetlen élet ugyanis, mely jólétet, biztonságot és boldogságot adhat mindnyájunknak.

Vannak azonban köztünk, olyanok, akik le akarják dózerolni a béke és a szolidaritás építményeit. Vannak olyanok is, akik azt gondolják: aki békét és megbékélést akar, annak nincs helye ebben az országban. Mi értük is jöttünk – a béke és erőszakmentesség az ő érdekük is.

Mert mi azt mondjuk: mindenki számít.

Kedves barátaim! Ma, október 2-án ünnepeljük az erőszakmentesség legalázatosabb és legnagyszerűbb képviselője, a híres indiai politikus, Mahatma Ghandi születésnapját. Ő rá emlékezve tartják ma világszerte az erőszakmentesség napját is.

Ghandi, aki egész életében a békés ellenállást hirdetve harcolt országa függetlenségéért, azt mondta: a gyáva ember képtelen a szeretet kimutatására. A szeretet a bátrak kiváltsága.

A Párbeszéd Magyarországért küldetése, és meggyőződésem szerint mindannyiunk küldetése ennek a bátorságnak a kimutatása. Az a bátorság, amiről Ghandi beszél, nem más, mint a gyűlölet elutasítása. A mi célunk annak a gyáva gyűlöletnek az elutasítása, amely romba dönti hazánkat.

Építsük Magyarországot, szeressük Magyarországot, és ne hagyjuk, hogy a gyávák a gyűlöletükkel szétrombolják hazánkat! A gyávák ugyanis szétrombolják Magyarországot akkor, amikor 11 milliárd forintot költenek a gyűlölet plakátjaira. A gyávák szétrombolják Magyarországot, amikor nyugdíjasokat és nincsteleneket fenyegetnek a támogatások megvonásával. A gyávák szétrombolják Magyarországot, amikor a közszféra dolgozóit munkaidőben a saját gyűlöletkampányuk szolgálatára kötelezik. A gyávák szétrombolják Magyarországot, mikor egymásnak ugrasztják hazánk polgárait.

Barátaim! Mi nem vagyunk gyávák! Mert gyáva ember az, aki a büntetéssel való fenyegetéssel éri el a célját.

Gandhi azt mondta: a szereteten alapuló hatalom százszorta hatékonyabb és maradandóbb, mint az, amelyik a büntetéstől való félelemből ered. És Ghandinak igaza van. A félelemre építő hatalom nem maradandó. A félelemre építő hatalom meg fog bukni!

Meg fog bukni az az erőszakos hatalom, amelyik a gondoskodás helyett egymásnak ugrasztja a kisemmizett ápolót a műszerek nélkül operálni kényszerülő orvossal. Meg fog bukni az az erőszakos hatalom, amelyik szembeállítja a szabadságáért küzdő tanítót a gyerekéért aggódó szülővel. Meg fog bukni az az erőszakos hatalom, amely egymásnak ugrasztja a munkájától megfosztott roma apát  a háború elől menekülő apával.

Megbukik az a hatalom, melyik egymás ellen fordítja a lecsalózott rokkant embert a beteg családtagjáról gondoskodó otthoni ápolóval. Amelyik szembeállítja a gyerek nélküli családot a háromgyerekes családdal, a hajléktalan embert a járókelővel, a mentőkocsi hiányában késve érkező mentőst a haldokló beteggel.

Meg fog bukni az az erőszakra és büntetésre építő hatalom, amelyik csak a saját maga harácsolásával törődik, és nem a magyar emberekkel! Meg fog bukni Orbán Viktor, és meg fog bukni Orbán Viktor embertelen és szívtelen kormánya! Sőt, az adatokból azt látjuk: már ma megbuktak! Hiába a 11 milliárd forint, Orbán Viktor gyűlöletkeltő politikája megbukott!

Barátaim! Joggal kérdezhetitek tőlünk, a Párbeszéd közösségétől, hogy hogyan és kik fogják a gyávákat eltávolítani a hatalomból? Hogyan fordítható a közös elemi felháborodásunk hatékony cselekvéssé?

Azt mondom nektek: a mai nap nem október másodikáról szól. A mai nap már október harmadikáról és az azt következő hónapokról szól.

Igenis leválthatjuk a gyávákat, ha megtaláljuk azokat a bátrakat, akik nem a gyűlölet, hanem a gondoskodás, a szeretet és a béke képviselői lehetnek a következő parlamentben. Meg kell keresnünk azokat a bátor magyarokat, képviselő-jelölteket, civileket minden településen, akik nem az Orbán-rezsimből akarnak élni, hanem valódi változást akarnak! Akik velünk együtt mondják: mindenki számít!

Ezért mi, a Párbeszéd képviselői azzal fordulunk most a demokratikus ellenzék pártjaihoz, hogy haladéktalanul kezdjük meg az előválasztás előkészítését:

Ma Magyarországon milliók vannak, akik tesznek és tenni akarnak, de akiket eddig nem engedtek be a politikai cselekvők táborába. Az előválasztással nekik, nektek nyílik ki az ajtó. Amikor egy ország roskad össze a gyűlölet alatt, akkor a politikusok, a pártok nem gondolhatnak kizárólag a saját túlélésükre.

Mert pontosan tudjuk, hogy csak akkor válthatjuk le Orbán Viktor gyáva kormányát, ha minden egyéni körzetben csak EGY demokratikus ellenzéki jelölt indul a kormánypártiakkal szemben. És hogy melyik bátor embernek van valóban esélye nyerni, arról pedig döntsetek ti, ne pedig zárt ajtó mögött néhány pártvezér.

Az a párt, amelyik nem az emberekkel együtt akarja leváltani ezt a gyáva rezsimet, az nem értette meg október 2-a és az azt megelőző gyűlölet-kampány üzenetét. Mert történelmi a feladatunk: Ha 2018-ban nem tudjuk elzavarni a gyávákat, akkor hazánk évtizedekre egy reményvesztett hellyé válhat, ahol csak tolvajok, hazugok és becstelenek hozhatnak döntéseket a mi jövőnkről.

Éppen ezért ma a Párbeszédben ma arra kérjük az ellenzéki pártokat, hogy október 24-én találkozzunk, és kezdjük el közösen kidolgozni az előválasztás megvalósításának részleteit! Az erőszakmentesség mellett ez október másodika üzenete. A nemzeti ünnep után rögtön kezdjük el közösen a munkát Orbánék leváltására!

Barátaim! Gandhi azt mondta: a szeretet lángjaiban a legkeményebb vasnak is meg kell olvadnia. Ebben hiszünk mi is: nincs az az erőszakos, embertelen és szívtelen kormány, amit ne lehetne leváltani! És le is fogjuk váltani!

Mi a Párbeszédben ezért dolgozunk. Azért, hogy közösen egy békés, gondoskodó, a magyarok sokszínűségében erőt, és nem gyengeséget látó közösséget építsünk fel. Egy olyan országot, ahol mindenki számít! 

Kedves barátaim - ápolók, orvosok, egészségügyi dolgozók, betegek, hozzátartozók, honfitársaim!

Amikor Sándor Mária megkért, hogy ápolóként szóljak ma hozzátok, megkérdeztem a kórházi kollégáimat, hogy miről is beszéljek.

„Emeld ki az ápoló mögött az embert. Hogy mindannyiunk mögött egy szenvedő család áll!” – mondta egy kolléganőm, aki két hete hagyta ott a Szent János kórházat, ahol én is segédápolóként dolgoztam.

„Beszélj a haldoklók ápolásáról, a lelki kimerültségről, az odaadásért cserébe járó megalázottságról” – folytatta egy másik.

„Megírhatod, hogy reggel 10-kor a karomon levő lépésmérő 11 kilométert mutatott, annyit rohangáltam fel-le a lépcsőn” – mondta egy harmadik, aki pár hete harminc év után is zokogva búcsúztatott el egy idős nénit, aki az ő kezét szorította az utolsó percekben.

Kérdeztem és jöttek a válaszok az odaadásról, a megbecsülésről. Az hiányzik a legjobban. Hogy ne nézzenek át az emberen, ne kiabáljanak állandóan. Hogy csak egy kicsivel lehessen többet aludni, hogy legalább heti kétszer a kórházi köpenyt letéve hazaérjünk időre az esti meseolvasásra.

És ahogy jöttek a válaszok, minden előttem volt újra.

Az, hogy ápoló vagyok. Reggel 7 óra, a kardiológián szapora léptek, a nővéröltözőben a szekrényből ki kell söpörni a lehullott vakolatot, a zár is lötyög. Télen ilyenkor még sötét van, a nővérek egy része 4-kor kel, úgy jár be vonattal Piliscsabáról vagy még messzebbről, este 7-kor vissza az állomásra, 9-re otthon, hajnali 4-kor csörög az óra megint.

Ha nem ide jönnek másnap, akkor máshova. Kellenek a másod-, harmadállások, a végén takarítás magánlakáson. Mert jön a villanyszámla, az iskolai ebédbefizetés, a sokadik személyi hitel részlet. Egyiket a másikból kiváltva, mert jön a végrehajtó.

Sosem fogynak el. Sem a hitel, sem a végrehajtók. Ahogy nem fogy el a kiszolgáltatottság sem.

Korábban csak hallottam arról, hogy a betegellátásban 12 órás műszak van, de nem értettem meg, hogy ez mit jelent az ott dolgozók számára. Nem nyolc, nem tíz, hanem 12 óra.

A 12 órás munkaidő indul, nincs megállás. Lázmérés, infúzió, reggeli osztás, vérhígító, gyógyszer, beteglap, labor, EKG, ebédosztás, pelenkacsere, labor újra, EKG újra, újraélesztés, vacsora. A tizedik és a tizenegyedik órában is.

Amióta ápolónak álltam rettegek attól, hogy betegként kórházba kerülhetek, pedig tavaly nyáron már a kisfiammal a László kórházban megtapasztaltuk, milyen egy olyan szobában aludni, ahol éjjel csótányok rohangálnak a padlón, ahol nincs szappan és ehetetlen az ebéd.

Mégis, egy ideje folyamatosan nő bennem a szorongás, hogy egy ápoló esetleg a tizenkettedik vagy éppen huszonharmadik órában adja be nekem vagy kisfiamnak az infúziót. 23 óra munka után vajon jó helyre szúr? Jó gyógyszert ad be? Ébren van, ébren lehet lenni egyáltalán 20 óra munka után? Ki dolgozik egyben talpon 24 órát?

Nővérek, ápolók, egészségügyi dolgozók!

Látlak benneteket, emberfeletti, amit nyújtotok, csak miattatok áll a rendszer. Nektek ez nem munka, a mi ápolásunk a ti hivatásotok, az életetek. Köszönjük nektek!

De meddig bírjátok ezt? Meddig vagytok ti, és meddig vagyunk mi biztonságban?

A kórházban azt mondta nekem egy orvos, hogy ne mondjam el a problémákat, mert a beteg félnek majd bejönni a kórházakba. Megkérdeztem tőle, hogy vajon a betegeknek nincs joguk tudni az igazat? Nincs joguk tudni azt, hogy mi vár rájuk, ha kórházba kerülnek?

Ti mit gondoltok, nektek nincs jogotok tudni, hogy milyen állapotban vannak a kórházak, hogy milyen állapotban van az egészségügy? Nincs jogotok tudni?

Májusban végignéztem egy Vác méretű német kisváros tévéhíradóját. A helyi kórházban tizenkét magyar ápolót fogadtak. Egy német kisváros egy hét alatt tizenkét magyar ápolót! A teljes kórházvezetés felvonult, ünnepelték a jól képzett munkaerőt! De ha ez így megy tovább, hányan maradunk, hányan maradtok velünk, nekünk, gyermekeinknek, szüleinknek a kórházakban? 

Beteg az ország, gyógyítsuk meg! - mondja Sándor Mária.

Én azt mondom, betegek és szívtelenek azok a vezetők, akik hagyják lepusztulni a betegápolást, akik szó nélkül végignézik az orvosok, az ápolók menekülését, akik újra és újra becsapják a dolgozókat a béremelésnek hazudott alamizsnával!

Beteg és szívtelen Orbán Viktor és Balog Zoltán, beteg és szívtelen az egész kormány, amelyik orosz rulettet játszik az életünkkel!

Hiszen milyen az a gondolkodás, amelyik előbbre valónak tartja a miniszterelnök várba költözését, Rogán Antal propaganda minisztériumát, Mészáros Lőrinc nemzeti lovardáját vagy a Városliget lerombolását és állat módjára viselkedő kopaszokkal védését, mint a magyar emberek egészségét?

Ez a gondolkodás beteg, szívtelen és embertelen!

Micsoda embertelenség kell ahhoz, hogy idén is az egészségügyi és szociális dolgozóknak adják a legalacsonyabb béreket? Láttátok a KSH adatokat, azok nem hazudnak. Mi kell ahhoz, hogy egy kórházi dolgozó végre ugyanannyit kereshessen, mint egy raktáros? Egy műtős, egy sterilizáló, egy műszakis, egy védőnő munkája tényleg nem ér többet? Nincs annyi felelősségük, mint az erdészetben dolgozóknak?

Mi kell ahhoz, hogy ne nettó 90 vagy 110 ezer forintot vigyenek haza napi 12 óra munka után az ápolók?

Ja, hogy béremelés kell? Milyen béremelés? A több, mint egymillió forintot kereső Cser Ágnes-féle béremelés? Olyan béremelés, amiben az ápolók alamizsnát kapnak, a többi egészségügyi dolgozó meg semmit? Na, ebből a béremelésből nem kérünk!

Tudja vajon Cser Ágnes vagy Rogán Antal, aki Franciaország egyik legdrágább éttermében szürcsöli a homárlevest, hogy mennyi az a havi 90 ezer forint?

Tudják, hogy az csak egy kicsivel több, mint napi egy tál tészta és néhány zsíros kenyér?

Ennyit ér ma a kormánynak egy kórházi dolgozó.

Én ápoló vagyok, és addig küzdök, addig küzdünk értetek, értünk, betegekért, amíg ezen nem változtatunk! Amíg meg nem becsülik a dolgozókat, amíg már nem ismerjük azt a szót, hogy dolgozói szegénység. Amíg már csak a történelemkönyvekből ismerjük azt, hogy nincs gumikesztyű, hogy nincs fertőtlenítő, hogy nincs elég nővér.

Addig kell és fogunk közösen küzdeni, amíg a betegek és a betegágy mellett dolgozók kiszolgáltatottsága meg nem szűnik!

De addig is, amíg ezt el nem érjük, márpedig elérjük, utasítsuk el a szívtelenséget! Ne hagyjuk, hogy az embertelenség, a szívtelenség uralkodjon ebben az országban!

És mi a szívtelenség ellentéte? Hát maga a szív! Mutassuk fel mindnyájan ezt a szívet! Mutassuk fel, ha találkozunk, ha küzdünk, ha örülünk, vagy ha épp csüggedünk!

Mutassuk meg, hogy összetartozunk!

Mert ha sok szív együtt harcol, ott a végén biztos a győzelem.

Ápoló vagyok, és az is maradok. Veletek. Értetek. 

(Szabó Tímea a Párbeszéd Magyarországért párt társelnöke, országgyűlési képviselő)

Van egy másodikos fiam, Gergő. Él-hal a fociért. Nem így „neveltük”, ez jött magától onnantól kezdve, hogy felállt. Iskolai szünetekben a barátaival játszanak, iskola után az elsősökkel, bár ők nem mindig engedik be a másodikosokat. A hétvégén mi állunk be a kapuba, az a legjobb. Fél évente kétszer megyünk kerületi focitornára, a múltkor megkapta a csapat legjobb védője címet, pedig mindig a Zsolti kapja az oklevelet. Itthon dekázunk, ő vezet öttel, nekem még csak négy megy. Dávidékkal pörög a focikártya csere: 10 darabos csomag 250 forint, van album is hozzá, az Eb-hez külön. Puskás már megvan „limited”-ben, vagy, ahogy azt rendesen mondják: limiben. Rettentő értékes, legalább 10 kártyát lehetne kérni érte cserébe, de nem „eladó”. Ibrahimovicsnak 99 pontos a támadása, Modricsnak 88-as, Neuernek 101(!)-es a védése, ezek jó kártyák.

Gergővel egy óbudai közösségi helyen néztük a meccseket. Egy külön füzetben előtte már megtette tippjeit. Utólag satírozások, x-ek, pipák az eredmények mellett. Elemzés előre, a következő fordulóban ki kivel játszhat. Anya, nekünk nem jó, ha másodikok leszünk. Jön az osztrák-magyar, előtte még egy gyors sakk parti kint az előkertben, kezdésnél már a kivetítő előtt. Zúg a tömeg, nem hiszünk a szemünknek. Aztán Izland, Portugália, gól, gól, góóól! Anya, láttad azt a Gera gólt? És a Dzsudzsit? És képzeld, Király az Eb legidősebb játékosa! Jó, mondjuk Roni (C. Ronaldo) sarkazása se volt semmi! De láttad az arcát? Nézd, hogy csapkod! Nem örült ennek a döntetlennek!

Neki ez a magyar foci. Örült és szurkolt, ahogy azt olasz, izlandi és ír gyerekek is tették és teszik ezekben a hetekben. Ő nem hallotta, amit mi hosszú éveken át a magyar foci kapcsán, hogy „mi? kijutni? áááá!”, „majd, egyszer”, „nézd meg, hova rúgja”.

’86-ban 10 évesen hajvágás közben hallgattam, hallgattuk rádión a szovjet meccset csöndben, csalódottan, mérgesen. 30 évvel később most Gergő és barátai úgy nőnek fel, hogy a „magyar foci” hallatán nem az „ellenünk fújtak”, nem a „megint nem sikerült” jut eszükbe, hanem az, ahogy Stieber alányesett a labdának, ahogy a meccs után nem tudtunk hazamenni, mert leállt a közlekedés, ahogy idegenek ölelték meg egymást, ahogy mindenki énekelt és nevetett: az Árpád-híd, a Nagykörút, a Szabadság tér, Komárom, Záhony, Békéscsaba, Győr.

Gergő nem tudja még, mi az a felcsúti stadion. Nem tudja, ki az a Seszták Miklós és Tállai András, és azt sem tudják, hogy ez a két fideszes micsoda állami pénzeket tömet Kisvárda és Mezőkövesd stadionjába, hogy eldőljön, ki lesz Kelet-Magyarország focijának eszement ura. Nem tudnak azokról a százmilliárdokról, amiket a stadionokba öntenek.

Mi viszont tudjuk: Orbánnak, stadionépítési megalomániának, a közpénzfosztó Fidesznek semmi köze nincs ahhoz, hogy Király Gábor falat húzott a kapuja elé, hogy Szalai jó ideje nem lőtt gólt, most meg pár négyzetméteren belül Kleinheislerrel mattolták az osztrákokat. Orbán csak szeretné, ha bármi köze lenne ahhoz, ahogyan Priskin gólja előtt visszahúzta a labdát még a pótselejtező meccsen a norvégok ellen. Hiába mutatta a kamera Orbánt és Balogot a gólok után, ők az égvilágon semmit sem számítanak.

Igaza van Esterházy Péternek: „Van ennek mindenféle társadalmi és politikai vetülete. Lehet ezt nézni, és ki is lehet ezt használni. De a meccs közben ez nem érdekelt. Az számított, hogy nyerjünk.”

Gergő öröme számomra egyértelmű volt, és azt gondoltam, ezt mindenki ugyanúgy megérti, ahogyan azt a csalódottságát is, amit akkor érzett, amikor a belgák megvertek bennünket.

Sírt. Idő kellett mire megvigasztaltam, és megértette, hogy miért nagy siker már ez is, hogy nem számít, mi lett a végeredmény. Pedig nem arról beszélgettünk, hogy hetekig béke volt az országban, teljesen mindegy volt, hogy ki a jobb- vagy baloldali, hiszen egy dolog számított csak: nyerjünk.

Viszont olvasva az általam nagyra tartott Tamás Gáspár Miklós írását, rá kellett jönnöm, hogy én és a több millió apolitikus, vagy éppen baloldali, liberális, zöld – nem beszélve jobboldali – honfitársam tulajdonképpen „orbánista”, és „elképesztő komformitás kényszerről” tesznek tanúbizonyságot. Mindehhez TGM, aki minden írásában okkal várja el a kölcsönös tiszteletet a politikában, írása első felében úgy ír le, mint „Sz. Tímea”, majd a koromra tesz utalást, megjegyzem, tévesen. Sz. Tímea, akár egy rendőrségi hírben.  Valahogy férfiaknál sosem látom a nevet így leírva. Időközben átírták ezt a részt, bár a hvg.hu nem tűntette fel a javítást.

És mi volt az apropó? Egy Facebook-kommentem, aminek első mondata Gergő bánatáról szól: „A 8 éves kisfiam sír. Ő hihetetlenül szerencsés, nem tudja, milyen több, mint 40 évet várni arra az érzésre, amit ezek a fiúk szereztek nekünk az elmúlt hetekben. Köszönjük, srácok, köszönjük, Bernd Storck, köszönjük Dárdai Pál! Rettenetesen hálásak vagyunk, és szeretünk titeket, nem csak a foci miatt, hanem mert összehoztatok minket erre a pár hétre! <3 És ahogy Gergő fiamnak mondom most: találkozunk a vébén!”

TGM így elemzi posztomat: „Ez színtiszta orbánizmus (»Ki a jó? Magyarok! Ki a jó? Magyarok! Ki a jó? Magyarok!«), illetve még rosszabb: konformizmus. Az elképesztő erejű konformitási kényszer – mindenki érezze ugyanazt –, amely arra készteti Szabó Tímeát, aki még nincs negyvenéves, hogy úgy tessék neki, mintha negyven éve várna… mire? A négy-nullra? Valóban nem a futballról van itt szó, hanem arról az artikulálatlan és tartalmatlan nemzetiegység-érzületről, amely az orbánizmus lényege.”

Értem. Tehát az a több millió magyar, aki egyszerre örül hazája válogatottja sikerének (továbbá akár dolgozik az Orbán-rezsim ellen), az TGM szerint így vagy úgy, de egy artikulálatlan és tartalmatlan nemzetiegység-érzület rabja, az orbánizmust képviseli. Az örömmel, a szurkolással szerinte én magam is engedtem a közvélemény csábításnak, bedőltem, egy akartam lenni a többi emberrel, eldobtam a baloldalon hagyományos örök megosztottság iránti vágyat, hiszen a megosztottságnak nyomós oka van és lesz is, azt meghaladni bűn. Még a sportban is. Pláne a sportban, hiszen a foci így vagy úgy, de csak a nacionalisták hittétele lehet. A „mi csapatunk” érzés nem képviseli a morálisan védhető „jó” semmilyen fajtáját. Sekélyes, nem lehet része (nem alapja, része) egy közösség összetartozásának. „Ezekkel” amúgy sem lehet és szabad semmilyen közösséget építeni, állítja ezek szerint TGM.

Nekem a közös szurkolás, az ideológiamentes együtt örülés komoly közösségi élményt jelentett. Nem a 4-0-nak örültünk, hanem annak az élménynek, ami nem mások utálatán alapszik, hanem valami közös „jón”. Nem éreztem ezt sem tartalmatlannak, sem felszínesnek. Nem erre akarnám építeni hosszú távon a társadalom egységét (igen, én igenis szeretnék valami ilyesmire törekedni), de jó volt megtapasztalni, hogy az összetartozás érzése, a béke milyen. És talán egy spanyol vagy egy francia baloldali szavazó sem elutasítja el a válogatott focit azért, mert az hagyományosan a nemzetállami logikán alapszik, és nem az internacionalizmust hirdeti.

Nekem teljesen rendben van, ha valaki nem szeretni a sportot vagy a focit. Milliók érzéseit gőggel lenézni viszont nem üti meg azt a morális szintet, amit TGM másoktól joggal elvár.

Nem tudom megérteni TGM írását, a „másik” folyamatos elutasítását. Ha mi nem tudunk közös érzelmi közösségeket felépíteni, ha nem akarjuk elhozni a nyugalmat, a békét, a másik megértését, akkor hamar vége lesz ennek a történetnek.   

Ez az ország Orbánon túl kezdődik, de egységgel, hazaszeretettel és indulatmentesen. Így szurkoltunk millióan a magyar csapatnak. Én is, Gergő is.

(A szerző a Párbeszéd Magyarországért társelnöke, országgyűlési képviselő)

Rengetegen osztják az Indexen tegnap megjelent egészségüggyel foglalkozó cikket azzal a felkiáltással, hogy végre valaki megmondja, mi a baj a betegellátással. Engem már a cikk első része, az „orvosbárós” is kicsit kiakasztott, noha valóban volt benne sok igazság. De arról is és erről a második, balekos-potyautasosról is azt gondolom, hogy alapvetően és szemellenzősen szegényellenes, miközben a szerző meg van győződve ennek ellenkezőjéről. Ha a szerző megoldásait követnénk, akkor a létminimum környékén élő négy millió ember bizony nagyon rossz minőségű vagy egyáltalán semmilyen alap betegellátáshoz nem férne hozzá.

Az Orbán-féle urizáló, egészségügyből pénzkivonó, a betegellátást lepusztulni hagyó politika ellenpárja nem a piacfundamentalista, a „veszteséges” kórházakat bezáró, az egészségügyet gyakorlatilag fizetőssé tevő rendszer. A valódi megoldás az, ha az állam végre visszateszi az elmúlt öt évben kivett 400 milliárd forintot, hozzátesz még kétszázat, és mindenki számára megfelelő színvonalú, elérhető és ingyenes betegellátást biztosít függetlenül attól, hogy hova és milyen családba született.

Sok mindennel egyetértek a cikkben megfogalmazottakkal, pl. a magánszektor kifehérítésének igényével vagy a hálapénz rendszer fokozatos megszűntetésével. És biztos vannak orvosbárók is, bár valószínűleg közel sem annyi, mint ahogy a cikk sugallja.  

De először is alapvetően tévesnek tartom azt a nézetet, amelyik néhány száz orvost hibáztat a lepusztult egészségügyért. Ráadásul, aki belemegy ebbe az utcába, az pontosan Orbán Viktor szekerét tolja azzal, hogy egymás ellen fordítja az egészségügyi dolgozókat. Ez a bűnbakpolitika, ez a megosztás csak azt éri el, amire Orbánék is évek óta játszanak, és ami miatt a kormány nem kényszerül valódi lépésre: az oktatással ellentétben az egészségügyben sosem lesz a dolgozók között összefogás.

A teljesség igénye nélkül néhány gondolat a balek-potyautas cikkről.

Nem gondolom, hogy az egészségügyet kizárólag a „TB-járulékból” (amit már szociális hozzájárulási adónak hívunk) kellene finanszírozni. Nyugodtan hozzá lehet ahhoz csapni még máshonnan is, ha kell. Márpedig itthon kell. A cikk is jól mutatta, hogy a magyar állam elképesztően keveset költ betegellátásra az uniós átlaghoz képest. De kormányon lenni annyit jelent, hogy eldönthetjük, hogy a közösből mire és mennyit fordítsunk. Az Orbán-kormány például sokadik éve úgy dönt, hogy az oktatásból és az egészségügyből százmilliárdokat elvesz, stadionokra, vizes vébére meg atomerőműre meg százmilliárdokat rákölt. 2017-re például úgy döntöttek, hogy 50 milliárdot fordítanak Orbán Várba-költözésére és 70 milliárdot a közmédiára. De ez nem előírás, ennek egy része mehetne hasznos dolgokra, mint pl. a betegellátás vagy a gyermekéhezés felszámolása.

Aztán a cikk azt szorgalmazza, hogy kezdjük el differenciálni az egészségügyi járulékért járó „alapcsomagot”, azaz határozzuk meg, hogy a befizetésért cserébe kinek, milyen ellátás jár („Meg kell határozni, hogy egy járulékfizetőnek hány szakorvosi vizsgálat és diagnosztika jár, mennyi időn belül van műtét, milyen technikával, milyen hotelszolgáltatás mellett”). Ha ez lenne, akkor nincs kétség, hogy megint a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévők járnának a legrosszabbul, hiszen ők nem tudnak fizetni, és persze mindenki másnak is többet kellene fizetni, mint amennyit a jelenlegi egészségügyi hozzájárulással teszi. De például azok az ápolók, akik ma 100 ezer forintért három műszakban dolgoznak és nevelik egyedül gyerekeiket, nem fognak tudni többet fizetni egy „differenciáltabb” „alapcsomagért”. Ők a családjukkal együtt már most a létminimum környékén tengődnek. De egy Tesco pénztáros sem, aki szabadidejében a beteg szüleit ápolja. Akkor nekik vagy a gyerekeiknek havi egy vizsgálat jár majd? Vagy kettő? És ha háromra lenne szükség, azért már újból fizetni kellene? És nekik vagy egy közmunkásnak vajon milyen „műtéti technika” járna az alacsonyabb befizetésért? A gumikesztyű nélküli vagy a várólista miatt a soha sorra nem kerülő? 

Aztán, ahogy a cikk írja, ha „amíg ez nem történik meg, a béremelésen kívül nem érdemes és nem is szabad legálisan több pénzt betenni az egészségügybe”, akkor ugye el is temethetjük a betegellátást, hiszen az eszközökre fordított állami támogatás már most az életveszélyes szinten van. Ténylegesen láttam az egy hónapos segédápolói munkám alatt, hogyan küzdenek egy-egy plusz doboz gumikesztyűért vagy a szükséges gyógyszerért a kórház kardiológiai osztályán. Amíg korábban az egészségügyi kiadáson belül nagyjából 50-50% arányban oszlott meg a bérre és eszközökre fordított összeg, ma ez az OECD adatai szerint 70-30-ra változott, azaz 30%-ra csökkent az eszközökre fordított arány, és nyilván nem úgy, hogy közben nőttek a bérek. Európai országokhoz képest például nagyon kevés a CT berendezések száma (a várólista elsősorban emiatt van, nem amiatt, hogy az orvosok előre veszik a magánbetegeket).

A cikk írója szerint „jól jár a kórház is, mert ebből a pluszból neki is több jut, amiből megfizetheti az ápolókat és megveheti a fertőtlenítő szereket. Ezért minden kórház igyekszik jó orvosokat találni, akikhez visszajárnak a betegek. A rossz rendelők és kórházak pedig elvéreznek, így javul az ellátás színvonala, amivel a biztosított betegek járnak jobban. A magánklinikákon természetesen az árak magasabbak, mint az állami ellátásban, de csak annyira, amennyire a biztosítók hajlandóak leszerződni velük.”

Aha. Tehát mindenki többet fizetne az egészségügyért, és még a „rossz” kórházak is bezárnának. És kérdezem, vajon mely kórházak zárnának be? Ugye nem a VIP kórházak? Nyilván a szegényebb régiók intézményei azok, amelyek nem tudnának „jó” orvosokat, nővéreket odavonzani. De akár a nem felújított budapesti kórházak is gallyra mehetnének, a mentő meg majd szaladgálhat az infarktusos beteggel fél órával többet. Szóval miközben jól járnak a magánkórházak, mert szerződést kötnek velük a „biztosítók”, és beterelik őket a fizetős szolgáltatásba, a nagyvárosoktól távolabb élők menjenek oda, ahova tudnak. A szerző a magánkórházból, ahol dolgozik, valószínűleg kevésbé látja, hogy a nagyvárosokon kívül már így is gyakran 50-60 kilométert kell utazni pusztán egy háziorvosi rendelőig, mert az ország számos pontján már most akkora a hiány. Tíz éven belül meg az EMMI szerint akkora lesz, hogy 4,6 millió embernek egyáltalán nem lesz háziorvosi ellátása. Kórházig ezek szerint meg több száz kilométert kellene menni, rosszabb esetben gyerekkel, autó nélkül.

Ez a kizárólag a piaci logikát követő gondolkodás itt nálam megbukik. Az államnak kutya kötelessége mindenki számára biztosítani az elérhető, megfelelő színvonalú és ingyenes betegellátást, függetlenül attól, hogy hova született, és mennyit keres. Gondoskodnunk kell egymásról. Arról is, akinek kevesebb jutott. Pénz van, csak persze nem etyeki kisvasutakra kellene költeni, és talán Matolcsy is lophatna kevesebbet. A „mindenki annyit ér, amennyije van” gondolkodást egyszer s mindenkorra jó lenne elfelejteni. Nem csak a kormányoldalon.

(Szabó Tímea a Párbeszéd Magyarországért párt társelnöke, országgyűlési képviselő)

(Fertőző betegszoba előtt a védekező- és fertőtlenítő szerek)

Fizetés nap, mindenki nézi a telefonján a banki értesítéseket. Az ápolók zaklatottak, értik, de azért mégsem, hogy megint miért ilyen kevés. Nézd meg! – mutatják a telefonjukat nekem is. „204 órás munkáért márciusban 125 ezer forint.” Átlag heti öt nap, napi 10-11 óra betegágy mellett, fertőzésnek kitéve, felelősséggel, gyakran eszközök nélkül. Nem itt, mindenhol. Innen is, onnan is, röpködnek a számok, 110 ezer, 115 ezer, 196 óra, 216 óra, ebből nem lehet megélni. Ápolók, betegszállítók. Talán Balog Zoltán lelkész csúcsminiszter tudja, hogyan lehet ebből megélni, bár ő januárban még azt is furcsállta, hogy az orvosoknak nem jó a hálapénz.

A nővérek nem kis hányada neveli egyedül a gyerekét, az ápolói munka szétdúlja a kapcsolatokat. „Tudod, a család nem bírja, hogy hétvégén meg ünnepnap is be kell jönnünk, meg hát ez a 12 órázás…” – mondja az egyikük. A nappali műszak reggel fél 7-kor kezdődik, este fél 7-kor vége. Aki egyedül van óvodás, iskolás gyerekkel, nagyszülő nélkül, mit csinál? Kérdezem, hallgatnak.

A fiatal nővér, aki első nap a fekélyes sebet kötözte, már nem dolgozik itt. Felmondott. Vidékre költözött, közelebb a szüleihez, kórházból szociális intézménybe. Ő az, aki 8 éves kora óta ápoló akart lenni. „Anyukám mutatta a blogodat az első nap” – mondta nekem két hete. „Amikor elolvastam, sírtam. Minden nap átélem, amit leírtál, de szörnyű volt ezzel az egésszel szembesülni. Pedig ez az igazság.” Bíztatott, hogy írjam le a teljes nevét nyugodtan, mindent vállal.   

Műszak közben több munkatárs a másik munkahelyről hív telefonon, nem tudom felvenni. Sms, facebook, légyszi válaszolj, sürgős. Ez is, meg az is, de „legalább erre írj vissza”. Nem tudok visszaírni, nem tudok válaszolni. Ez nem az a munkahely, ez nem az a munka. Itt nincs fészbukozás, nincs sms-ezés, nincs függő telefonnézegetés 10 percenként, nincs csetelés munkaidőben. A pár perces szünetekben, amikor lázlap még nincs a nővérszobában, inkább pillanatnyi mély levegővételek és röpke beszélgetések vannak. Most éppen arról, hogy kinek milyen bénán tereget a párja. „Jaj, az enyém se rázza ki, megőrülök, csinálhatom újra az egészet”. Nevetünk, ez mindenkinek ismerős. Mindegy min nevetünk, jó, ha nem kórházi téma van, csak nevessünk.

Reggeli osztás, már egész rutinos vagyok. Nézem a papírt, ide normál, ablakhoz diabéteszes, hármasnak zsírszegény. Első nap tanultam, az ágyak számozása ajtónál balról indul, óramutató járásával megegyezik. Vittem szalvétát, osztjuk. Így azért kicsit jobb. Megint 25 beteg, idősek, elkeseredettek, néhányukat alig látogatják. Reggeli olyan, amilyen, a szokásos felvágott, a színe mindig ugyanaz a rózsaszín. Hol kerek, hol szögletes. Aki nem tud rágni, annak az egész margarinostul pépesítve. Megkenem, körbe levágom a héját, odaadom. „Mindjárt jövök vissza, segítek enni” – adom a néninek. Nem tud válaszolni, szemével int.

Értem, miért mondták az első nap, hogy a legrosszabb az, hogy nincs idő beszélgetni, megállni, kicsit megsimogatni őket. Nekem van, én segédápolóként nem végezhetek vizsgálatot. „Mit tetszik inni a reggelihez?” – kérdezem minden szobában. Csönd van, nincs vidámság. „Van szilvapálinka, rum meg pult alól hozhatok egy kis konyakot” – mondom. Végre nevetnek, értik, kérnek a „pálinkából”. Töltöm így a teát, van keserű, édes, meg tej. A kancsó nem érhet a bögréhez, vigyázni kell az esetleges fertőzésre, ezt is első nap tanultam.

Reggeli osztás vége, megyek vissza az elejére. Ahol kell, indul az etetés, itatás. Jó esetben pohárból, inkább szívószállal, de volt már fecskendő is. „Oda vegyél gumikesztyűt, klosztridiumos a néni, nehogy elkapd” – mutatnak az egyik szobára. Clostridium*. Az MRSA** után már ezt is megtanultam, az elkülönített bácsi esete után, akiről Kálmán Olgánál meséltem, és akihez beszaladtam, hogy levegyem a fejéről a vas infúziótartót, amit véletlenül magára rántott. Azt gumikesztyű nélkül, akkor nem volt, most van. Kesztyű fel, kortyonként, egyesével iszunk. „Lassan, nehogy félre menjen” – mondom. „Megisszuk szépen, én ráérek, tetszik tudni.” Tíz perc, fél pohár lassan elfogy. Nézem a néni száját, jó, már nincs annyira kiszáradva, a nyelve sem annyira lepedékes. Megsimogatom, megyek tovább, kesztyű le, kézmosás. „Csókolom, eszünk egy pár falatot, jó?” Nem kér, muszáj, mondom. Sír, őt is megsimogatom, minden rendben lesz, ne tessék félni. Válaszol valamit, nem értem. Apró kenyérdarabok a joghurtba, összekeverem, 3-4 falat lemegy, már jó. A nővérektől tanultam ezt is az előző héten.

Újabb kör, ez vidámabb, ez az „újságos”. Nézem, ki az, aki úgy érzi magát, hogy olvasna valamit, de üres az éjjeliszekrény. „Jöhet a szaklap?” Viccelődünk, Blikk, Bors megy a legjobban, nevetnek, ők csak a legfontosabb híreket olvassák. Szaladok le az újságoshoz, már tudja, miért megyek. Néha hozzácsapok pár rejtvényt. Aztán cserebere. „El tetszett olvasni? Akkor viszem az úrnak a négyesbe, és hozok valami mást.” A hármasban a bácsi kedvence a kávés cukorka és a barackos joghurt, nem felejtem el. „De magának is vegyen abból a joghurtból!”. Megígérem. Adják az aprót, majd máskor, mondom. Két hete toljuk.

Megállok, elmesélik, hogy mióta vannak bent, mi lesz velük. Tudom, hogy mióta vannak bent, már én is látom. Azt nem, hogy meddig maradnak. Közben a többiek megállás nélkül végzik a napi munkát. Vérhígító, gyógyszer, vérvétel, pelenkázás. Már én is tolom azt a kis gurulós EKG gépet, egészen „ápolósnak” érzem a dolgot. Nézem a nővért, piros, sárga, zöld, fekete csipeszelektróda. „Látod? Ezt ide, azt oda. Legközelebb te csinálod” – mosolyog rám viccelődve. A gép nyomtat, ó nagyon szép ez, mondja. Idős bácsit tolják ki az egyik szobából, nem tudom, hova viszik, nem kérdezem. Sovány, alig lélegzik. Fiatal nővér megsimogatja: „úgy sajnálom!” Csak magának mondja, hozzátartozó nincs.

Megyek be újra kézmosás, sokadik. Főnővér képkiállítást szervez éppen. Hova? „Tudod, régóta tervezem, most keresünk szponzorokat, ne legyenek már olyan sivárak a falak. Legyen kicsit vidámabb a betegeknek”. Tényleg sivárak a falak, és ez is nekik jut eszükbe, ők csinálják. Minden munkán felül.

Át a nővérszobába, az egyik betegszállító fiú a saját vérnyomását méri. Nézek rá, „kicsit szédülök” – mondja. Ők azok, akik mindig ott vannak, és akikről túl gyakran feledkezünk meg, pedig betegszállítóként nem keresnek jobban, mint a nővérek. Belőlük talán még kevesebb van. Fizikai munka, betegeket felemelni, letenni, ágyról fel, ágyra le. Ha lift nem működik, nem egyszer, gyalog fel az emeletre, ölükben a beteggel. A betegszállító az, aki hiába húz gumikesztyűt, ha a beteg az ölében ráköhög, ráfolyik valami, jön a fertőzés. Félnek, egy ilyennél több hét munka is kimaradhat, azt nem engedhetik meg maguknak. Ők azok, akik reggel leszámolják az ágyneműt, viszik a laborba papírokat, hozzák az eredményt, a gyógyszert, a munkaügyi papírokat osztályok között. Aztán segítenek a nővéreknek. Pelenkázni, ágyban felültetni a betegeket, bármi, amihez több erő kell.

Lassan itt a „műszakom” vége, még benézek az egyik hajléktalan beteg szobájába. Pizsama már rajta, jobban érzi így magát. Nem a sajátja. Van, hogy a betegek ott hagyják, amikor elmennek, vagy vissza is küldik a kórházba otthonról. Látták bent, hogy kell. Volt betegként tudják, mire van ott szükség. Nővérek örülnek, megköszönik, mosás, fertőtlenítés, így nem az utcai ruhában kell feküdni. „Nővérke, hozzon még egy kis kenyeret meg egy műanyag kanalat.” Sok kenyér maradt, viszek négy nagy szeletet. Felírom megint, mi kellene. Műanyag kanál, pohár, szalvéta fogyóban. Eszembe jut, annyi régi „konferenciás” bögrém van otthon, nem használjuk, holnap beviszem. Folytatom.

* A Clostridium difficile-infekció (CDI) az antibiotikum-használattal összefüggő hasmenések leggyakoribb kórokozója, az egyik leggyakoribb kórházi fertőzés. Előfordulási gyakorisága az utóbbi időben jelentős növekedést mutat. Magyarországon az első esethalmozódások 2010-ben jelentek meg, és ma már járványszerű, komoly epidemiológiai nehézséget okoznak az egészségügyi ellátórendszernek. (http://www.medicalonline.hu/gyogyitas/cikk/a_clostridium_difficile_fertozesek_korszeru_terapiaja)

 ** Az MRSA jellemzően súlyos kórházi fertőzés, amelyet az ún. methicillin-rezisztens staphylococcus aureus (MRSA) baktérium okoz. Nevében is szerepel, hogy már nem reagál, azaz rezisztens az egyik, staphylococcus fertőzés esetén alkalmazott antibiotikumra. MRSA-fertőzés leggyakrabban kórházakban, egyéb egészségügyi intézményekben bent fekvő betegeken fordul elő (pl. ápolási otthonok, dialízis-centrumok). Ha itt fordul elő, akkor HA-MRSA-nak nevezik, ami arra utal, hogy a kórházi, egészségügyi ellátás során fertőződött a beteg. Tipikus, hogy invazív beavatkozás során adódik elő, orvosi eszközök használata kapcsán, mint pl. műtéti beavatkozás, intravénás kanül, ízületek pótlása. (http://www.egeszsegkalauz.hu/adattarak/betegseg-es-tunet/mrsa-fertozes)

(Szabó Tímea a Párbeszéd Magyarországért társelnöke, országgyűlési képviselő)