Kedves Barátaim!

A haza ott van, ahol emlékezet van, ahol a történelem teljes, ahol nem megosztó, hanem közös emlékezés van. A haza ott van, ahol nem a felejtésnek és az önfelmentésnek emelnek szobrot. A haza ott van, ahol egy ország nem hiányokkal, hanem történetekkel, szembenézéssel és emlékezéssel teljes terekkel van tele.

Szántó T. Gábor írja egy versében: „Kétséget és bizonytalanságot érez, ha azt a szót hallja, hogy haza”. Ez a kétség és ez a bizonytalanság lengi ma körül a Szabadság teret.

Százezrek vannak ma, akik szembesülve ezzel felteszik most is a kérdést: hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges az, hogy a történelmet úgy írnák át a hatalom mai megosztó urai, hogy abból kitépnek lapokat, eltűntetnek döntéseket, felmentenek felelősöket, kiiktatják a felelősséget?

Ahol lapok eltűnnek a történelem könyvéből, ott hiánnyal telik meg a könyv. Ahol pedig hiány van, ott felejtés van, ahol felejtés van, ott hazugság van, ahol hazugság van, ott fájdalom és megosztottság van. A tervezett emlékmű a felejtés, a hazugság és a megosztottság rettenetes emlékműve. Arra biztatja honfitársainkat, hogy ne emlékezzenek. Ne emlékezzenek a bűnökre, nézzék el az elnézhetetlent, szabaduljanak meg a felelősség gondolatától, felejtsenek és hazudjanak!

Pedig a bátor szembenézés, a felelősség láttatása és vállalása a szabad emberek tette, a felelősség vállalása a szabadság lényege!

Huszonöt évvel ezelőtt azt hittünk, hogy egyszer s mindenkorra megszabadultunk az amnéziapolitikától. Végre és végre feltehettünk kérdéseket, végre milliók engedhették be emlékeiket mindennapjaikba. Ezek az emlékezések fájdalmasak, de felszabadítóak voltak.

Fájdalmasak, hiszen 600 000 honfitársunk lett áldozata egy olyan bűnnek, amely elmesélhetetlen. Több százezer család volt, amelyeknek tagjai 1945 után nem mesélhették el bánatukat, akik otthoni magányukban emlékezhettek azokra, akik nincsenek, és már nem is lesznek velük.

Megválaszolhatatlan kérdéseket tettek fel magunknak: hogyan történhetett mindez? Mi történt azzal a társadalommal, amely közönyösen nézte, hogy vagonokba zárva tűnjenek el tagjai? Mi történt azzal az emberrel, aki tegnap még egy jóakaró szomszéd volt, másnap már feljelentő? Mi történt azzal a polgártársunkkal, aki ’45 májusa után egy elhurcolt lakásában fogadta a hazatérőt, és rácsapta az ajtót: „ez már az enyém”.

Mi történt azzal az országgal, azzal a nemzettel, amely hagyta, hogy 600 000 ember, 600 000 sors, 600 000 embernyi hazaszeretet, 600 000 olyan, mint ő, azaz magyar, egyszer csak eltűnjön a hazából? Mi történik azzal az országgal, mely nem akarja feltenni magának ezeket a kérdéseket?

Pedig ezek megválaszolásával érthetjük meg azokat is, akik már akkor feltörték a közöny falát, és életüket kockáztatva mentették honfitársinkat, bújtatták őket, őrizték a reményt. Ők mentették meg nekünk a reményt, ők mentették meg nekünk a jövőt. És ők teremtették meg az összetartozást. Azt, hogy egy nemzettragédia a társadalomban egységet teremthessen, ne széthúzást. Hogy közösen tudjunk emlékezni, és szembenézve a múlttal együtt tenni azért, hogy ilyen gyalázat soha többé ne fordulhasson elő.

Néhány napja olvastam, hogy Orbán Viktor új pozíciót nézett ki magának. Ő akar lenni Magyarország következő államfője azért, hogy idézem: „a nemzet egészét képviselhesse”. Olvastam és elgondolkodtam: vajon ez ugyanaz az Orbán Viktor, aki az elmúlt évtized jelentős részét azzal töltötte, hogy a nemzet tagjait egymásnak ugrassza? Az az Orbán Viktor, aki azt állította magáról, hogy a haza nem lehet ellenzékben? Az az Orbán Viktor, aki tegnap azt mondta, hogy a halálbüntetés visszaállításán való gondolkodás “megér egy misét”. Az az Orbán Viktor, aki szerint a Szabadság téren készülő emlékmű makulátlan?

Olvastam, és egy pillanatra nem hittem el, hogy Orbán valóban arra készül, hogy ő képviselje a nemzet egészét. Olvastam, és arra gondoltam: ez biztosan nem igaz. Nem igaz, hiszen Orbán az ország szívében akar épp olyan emlékművet állítani, mely hosszú évtizedekre megosztja majd a magyarságot. Egy olyan emlékművet, mely végső mementóként magasodna fölénk, hirdetve minden nap: a magyar nép sosem fog már tudni megállapodni a legalapvetőbb kérdésekben, a legalapvetőbb igazságokban sem. Abban, hogy a holocaust fekete magyarországi lapjait magyar kezek is írták. Olyan gyilkosok, akikre ma is van parlamenti párt, amely büszkén emlékezik.

A kormány ezt és a felelősség kérdését hagyja figyelmen kívül akkor, amikor a túlélők, családjaik, és minden jóérzésű magyar ember tiltakozása ellenére ragaszkodik rettenetes emlékművéhez.

Az Együtt-PM nevében is köszönöm mindazoknak a kitartást, akik szembeszálltak a gyalázattal, akik ha kellett hajnalban vagy késő éjjel álltak a munkagépek elé, akiket nem tántorítottak el biztonságiak és kordonok.

Köszönjük nekik, köszönöm nektek!

De, barátaim, amikor itt állunk ezen a téren, akkor tudnunk kell azt is, hogy még nem sikerült elvinnünk az üzenetet mindenkinek. Nem sikerült mindenkit meggyőzni, hogy miért fontos, hogy itt és most meghúzzunk egy vonalat.

Ebben nekünk is van felelősségünk. Nekünk is van felelősségünk abban, hogy az ország egy része legyint a tiltakozásunkra. Hogy nem értik, miért nem lehet a német megszállás emlékműve egy, a nemzetet megosztó kőhalom. Hogy azt mondják – már megint ez a „hisztéria”. Hogy biztos azért csinálják, mert nincs semmi mondanivalójuk az országról, a nemzetről.

Mondjuk el nekik, hogy mi tudjuk miért fásultak bele a politikába. Tudjuk, hogy olyan politikára van szükség, mely képes a párbeszédre azokkal is, akik a Szabadság téri emlékművet nem tartják az ország legfontosabb problémájának. Hangot kell találnunk velük, sőt, nem is tehetünk mást, mint hogy megtaláljuk a hangot velük. Ki kell törnünk a régi korlátok közül, az elmúlt 24 év rendszeréből, és el kell mondani igazságunkat az emberek többségének is.

A felelősség nem csak másé, a felelősség közös és oszthatatlan. Közös és oszthatatlan, ahogyan a haza is. Itt vagyunk mindannyian otthon. Itt vannak emlékeink, itt van történelmünk és itt kell emlékeznünk. A megépülő szobor viszont a hazugság, a felejtés jelképe.

Márpedig, barátaim, én nem felejtek, nem állok félre. Márpedig mi nem felejtünk, és nem állunk félre!

(A fenti beszéd a Szabadság térre tervezett megszállási emlékmű elleni tiltakozáson hagzott el.)