fotó: szon.hu 

Csodájára járt a sajtó, hogy Vona Gábor micsoda korszakos beszédet mondott évértékelőjén, s már-már ott tartott a netes értelmező közönség egy része, hogy higgadt államférfit lásson a Jobbik pártelnökében. Most nem vagyok cinikus, valóban veszélyes beszéd. Ravasz gazdája van. Világos lehet minden politika iránt érdeklődőnek, a pártok stratégiáját érteni akarónak, hogy Vona Gábornak milyen céljai is vannak a sokak számára „mérsékeltnek” tűnő hangnemével (hogy igazából mennyire nem az volt, arról korábban már írtam), hogyan és miért éppen úgy értelmezi a rendszerváltás utáni 25 évet, ahogyan, s hogy miért tesz olyan demokratikus politikai kultúrán kívüli állításokat, hogy „legyen-e általános választójog, vagy az szűkíthető-e azoknál, akik még az elemi iskolát sem tudták elvégezni?”

Ez is egy Jobbik, és jól teszi a felelős politikus, ha belátja, hogy ez ellen a Jobbik ellen való küzdelemhez is kell stratégia, mint ahogy a nemrég, György Péter által megírt, fajvédő jelleget felmutató posztfasiszta formáció elleni politikai küzdelemhez is. Az, hogy a Jobbik egyik megszólalásában nemzeti radikális, a másikban pedig szélsőjobboldali, bizonyítja, hogy ez egy sokkal bonyolultabb politikai kreatúra, mint a Jobbikot agyonhallgatni akarók gondolják.

Egy dolgot azonban nem lehet tenni. Nem lehet szórakozni a Jobbikkal történő, kétharmad lebontására vonatkozó intézményes együttműködéssel. Pláne akkor nem, amikor tényleg van esély a kétharmad lebontására. Ha valaki ezt most bedobja, annak egyetlen célja van: csírájában elfojtani a Fideszt legyőzni kívánó együttműködést. Borítékolható ugyanis, hogy normálisan gondolkodó, demokratikus pártok és választóik csípőből elutasítják ezt. Az LMP-ről és a tapolcai választásról beszélek.

Az LMP-ről, ami Veszprém után megint bedobta ezt a stratégiát. Beindul először is az álkonstruktívitás. Az időközi választásra vonatkozó jelöltállítás kezdeti szakaszában a párt hangoztatja, hogy olyan jelöltre van szükség, aki mindenki számára megfelel, azaz a Jobbik is támogatja. Esetleg jön mellé a politikai matematikai érvelés, hogy Jobbik nélkül is nincs siker. Aztán másnap már érkezik is a saját, önálló jelölt. Veszprémben a teljesen ismeretlen és csak az LMP által támogatott Gerstmár Ferenc, Tapolcán pedig az a Sallee Barbara, aki az őszi polgármester-választáson függetlenként a saját falujában összesen 4o szavazatot gyűjtött a szintén független másik jelölttel szemben. Nem csoda, ha ezután az MSZP gyorsan állított egy saját jelöltet. Köszönjük, pont nem ez volt a cél.

Az LMP számára is nyilvánvaló, hogy rajta kívül az ellenzéki pártok soha nem kívánnak együttműködni a Jobbikkal – hogy miért nem, azt ők is pontosan tudják. Különösen azok, akik velem együtt Gyöngyöspatán voltak akkor, amikor jobbikosok és gárdisták a fenyegetést és a megfélemlítést választották a társadalmi konfliktus kezeléséhez. Akik hallották a parlamentben az antiszemita nótákat,  vagy akik ott voltak, amikor Osztolykán Ágnesnek azt mondták két székkel arrébb, amit.

A Jobbikon és LMP-n kívüli ellenzék helyesen elutasítja az LMP adta (inkább csak gondolta) álajánlatot. És ilyenkor az országért aggódó LMP felteszi kezeit: „Hát, ha nem, nem. Mi egy mindenkinek megfelelő jelöltet akartunk”. Dehogy. Az LMP ugyanis, ha már legyőzni nem akarja a Jobbikot, akkor arra használja, hogy az ellenzék pártjainak csapdát állítson, bizonyítva, hogy azok csak magukkal akarnak összefogni a kétharmaddal szemben, hogy nekik nem is a választók a fontosak, hogy aki nem tud a Jobbikkal közösen plakátolni, az nem is ember.

A meggyőződéssel és a politikai becsületességgel való súlyos és felelőtlen játék ez. Nem hiszem, hogy az LMP szavazói azt várják, hogy egy olyan párttal álljanak össze, amelynek politikusai immáron hétről-hétre antiszemitizmusokkal és cigánygyűlöletükkel kerülnek címlapra. Akik semmibe veszik az elhunyt Schweitzer József emlékét, akik „cigányság a zsidóság biológiai fegyvere” vagy „zsidómentes Magyarországot” anyagokat posztolgatnak.

Lehet együtt kacarászni Vonával vagy Novák Előddel a parlament folyosóján a „budapesti hiszteroliberális jogvédőkön”, lehet belső pártfórumokon „bérrettegőkről” értekezni, lehet „Bajnai-gárdáztatni” régi munkatársakat, lehet „komcsizni” olyanokat, akiket elég lenne és kell is erősen kritizálni – ez mind jó játék, fel lehet erre építeni egy karriert.

A kétharmadról szóló időközi választásoknak viszont van tétje. A kétharmaddal szembeni küzdelem arról szól, amiért ezrek vannak ma az utcán, amiért nem adjuk fel a politikai harcot. Az álmainkról, a gyerekeinkről, a hazánkról. A Jobbik nem ugyanebben érdekelt. Ezt jó tisztázni.