„Nekem azonban muszáj odafigyelnem a körülöttem, körülöttünk hömpölygő politikai giccsre, amelynek alanyai, kárvallottjai is vagyunk. Kérem vissza a Trianonomat. A megélt konfliktusokat, az ezek révén kiérlelt kompromisszumokat, megértéseket, a távolodásokat és közeledéseket. A nyűglődést, a félreértéseket, a rossz szomszédságot, meg a jót is. Az egész történetet, ami nem egyetlenegy nap, pláne nem ez a gyógyító, katasztrófaelhárító, büntető és felszabadító június negyedike. Kérem vissza, minden szereplővel, minden perspektívával együtt. Semmi giccsputtonyozás, semmi nemzeti katasztrófaturizmus.” – fogalmaz Parászka Boróka egy 2010 júliusában megjelent esszéjében. Tökéletesebben leírni nem lehet azt a helyzetet, amelybe az orbáni politika keverte a határon túli magyarokat.

A kormányzat politikai turizmusát mi sem szimbolizálja jobban, mint az ez év márciusában a végletek szintjén gúny tárgyává tett Semjén Zsolt belovagolása Kézdivásárhelyre-projekt. Ott ült a lovon a miniszterelenök-helyettes egyenes derékkal, néz le a lóról, fényképezteti magát, örül, hogy az erdélyi magyarság megint olyan hírekbe kerül majd be, amelyeket rémálmukban sem tudtak volna elképzelni. Ez a bevonulás a Nemzeti Összetartozás Dalával alkot egy kerek történetet. Önmagában azzal nem is lenne gond, ha egy ország egy fontos történetét vagy eseményét a popkultúrába ágyazva „meséli el”. Napjaink technológiai és kulturális korszakváltása közepette ezek hatóereje jóval nagyobb tud lenni, mint egy iskolai ünnepségé, amelyre ettől még szintén szükség van. Viszont a Nemzeti Összetartozás Dalának szövegvilága…hát... Aki hallgatta vagy olvasta tudja, miről beszélek, aki eddig nem tette, az addig örüljön.

Egyébként tanulságos. Ide, ilyen üres, jellegtelen szövegvilághoz vezet az, ha valaki megszállja a múltat, a történelmet, Erdélyt, Trianont, ha annyira tele tolja politikával, annyira kilúgozza annak a történelmi múltfeldolgozásra vonatkozó részét, hogy amikor üzenni kellene a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából, akkor annyi marad belőle: „talpaink egymásra lépnek/ szemünkben a boldogság fénye ég”.  Mondja már meg valaki, hogy mi a túrót jelent az, hogy talpaink egymásra lépnek?

Ha viszont éppen nem egy politikai megszállás utáni kiüresedett emlékezet jegyében „beszél” például az erdélyi magyarokról a Fidesz, akkor úgy tekint rájuk, mintha azok nem is a XXI. században élnének: mintha ők valahol Tamási Áron rengetegében kóválygó Ábelek lennének, akik éjjel-nappal arra várnak, hogy immáron Bayer Zsolt előszavával olvashassák a Wass Albert köteteket, hogy aztán pár mélymagyarországi politikus megérkezzen hozzájuk, „lebátyámozza” őket, pálinkázgasson velük, s együtt kiáltozzák a szélrózsa minden irányába: Vesszen Trianon! A helyzet az, hogy a határon túli magyarok csak Orbán Viktor és félkegyelmű társai képzelt világában élnek így. Én tudom, hiszen családom jó része Erdélyből való, kisgyerek korom óta rendszeresen látogatjuk a még ott élő rokonokat.

Nekem a múlt nem rezervátum, nekem a Nemzeti Összetartozás Napja nem egy Jobbik-Fidesz által eltrianonolizált június negyedike, hanem egy felelős nemzetpolitikai gondolkodás sarokköve. Nem véletlenül foglalkoztam folyamatosan többek között a temerini fiúk ügyével sem. Mert az ő sorsuk sem tartozik azok közé, amelyekre „csak” beszédekben kell hivatkozni.

Dorosz Dávid PM-s párttársam pontosan fogalmazott a mai Népszabadságban megjelent írásában: „a határon túli magyarok jogosan érzik sértve magukat akkor is, ha a 2004-es kettős népszavazási kampányból ismert fordulatok csapják meg füleiket, vagy ha azt hallják egy ellenzéki politikustól, hogy az állampolgárság kérdése elsősorban adózási, költségvetési kérdés. Érzéketlenség és a közös történelmi traumáinkkal történő szembenézés teljes hiányára vall e gondolkodás. Trianon ugyanis éppúgy a magyar történelem része, mint a holokauszt. Az erdélyi falurombolás elleni tiltakozás pedig érzékletesen mutatta meg a magyarság és a demokratikus értékek védelmének szétválaszthatatlanságát.”

2014 tavaszával be kell fejeződnie annak a játéknak, amelyet a határon túli magyarokkal a politika művel, azaz szakítani kell azzal, hogy egyrészt a politikai megszállás és turizmus, másrészt költségvetési kérdésként, szociális irigység tárgyaként kezelje őket bárki. Elfogadhatatlan, hogy egy ellenzéki politikus szerint baj legyen az, ha „erdélyiek” dolgoznak határon innen. De az is, hogy politikusok vagy pártok álláspontokat váltsanak, ha éppen a belpolitikai szempontok és szavazatok úgy kívánják. Hogy szerzett jogokat visszavegyen a politika. Dávid világosan fogalmaz: „napjainkra teljesen világos: a mindenkori magyar kormány alapvető küldetésének kell lennie, hogy támogassa és segítse a külhoni magyarok legitim képviselőit. Az ő akaratuk szerint, nem pedig a budapesti képzelet birodalma szerint gondolja el a külhoni magyarságot.”

„Hollywood nemzetpolitika, gondosan preparált és reprezentált félelmekkel, jól időzített riogatással és garantált katarzissal.” – írja Parászka Boróka. Ennek az alternatívája 2014 tavaszán jön el. Immáron a határon túli magyarokkal, értük, nem pedig ellenük vagy nélkülük.