Nők a Magyar Nemzetért alakuló ülés. Jobbról a második Ékes Ilona fideszes országgyűlései képviselő (fotó: http://xn--nkamagyarnemzetrt-ptb57q.hu/kepgaleria)

A Nők a Magyar Nemzetért legeslegközhasznúbb Egyesület húszmilliós támogatásáról sok szó esett a héten. Nem véletlen a nagy érdeklődés: a Gipsz Jakab-gate a rezsim lényegét tárja fel, meztelenre vetkőzteti a királyt.

A tények egyszerűek: egy Selmeczi Gabriellához hasonlóan nagyoncivilek által a fülkeforradalom után létrehozott egyesület kap több, mint húszmilliót pár részletben, köztük tízmilliót egy honlap fejlesztésére, ami 30.000 forintba kerül. Az egyik induló, régóta aktív és ismert nőjogi szervezet (MONA) képviselője ugyanezen forrásból félmillió forintot nyert el. Szerette volna megtudni az Emberi Erőforrások Minisztériumától, kik és mire kaptak pénzt, de a kérését elutasították. A nyertesek között keresőszónak beírta a nők szót, így derült ki számára, hogy bár a MONA is alig kapott támogatást, más, szakmai-civil körben elismert nőjogi szervezetek semmit sem. Ehhez képest a nagyoncivil, a Fidesz Országos Nőtagozat delegált és Fidesz önkormányzati képviselőjelöltek által gründolt egyesület tízmilliókhoz jutott.

A média azért kapta fel az esetet, mert az egyesület a 2011-es közhasznú beszámolójához mellékletként csatolt egyszerűsített mérlegen a szervezet vezetői tisztségviselőként Gipsz Jakabot, Iksz Ipszilont, Hát Izsákot és Piros Aranyt tüntette fel. Ez a baki el is adja a sztorit, de nem biztos, hogy a legjobb megközelítésben. A fókusznak szerintem máshol kellene lennie. Az eset ugyanis legalább öt dologra világít rá a NER működésével kapcsolatban:

1. Ez az egész szól elsősorban a közpénzek pazarlásáról, a haveroknak való osztogatásról, a mutyiról, a lenyúlásról. Teljesen mindegy, hogy fideszes vagy baloldali, liberális vagy akármilyen szervezetről van szó: ha tízmillió forint közpénzt adunk egy civil szervezet harmincezer forintos honlapjára, az elfogadhatatlan – és egyben optikailag lopás-szagú (elnézésért a képzavarért).

2. Komoly múltra visszatekintő nőjogi szervezetek nem nyertek a pályázaton, míg a „márnemdoktor” Schmitt Pál feleségét megvendégelő, a honlapjukon szereplő információk szerint semmilyen érdemi civil szakmai tevékenységet nem végző szervezet rengeteg pénzt kapott. Ez a civil szféra elleni csendes küzdelem látható jele – álcivilek viszik el a valódi, kritikus civilek támogatására fordítandó pénzeket.

3. Az egyesület honlapján nem érhető el semmilyen beszámoló a tevékenységéről, pedig a vonatkozó törvény értelmében a beszámoló és a közhasznúsági jelentés közzétételi kötelezettsége kiterjed azok saját honlapon történő elhelyezésére is. Sőt, egy kormányrendelet ennél szélesebb körű és folyamatos tájékoztatást ír elő. Ha húszmillóból annyi történt a szervezetnél, amennyi a fényképeken látható, az nem világos, hogy mennyiben kapcsolódik egyáltalán a nőjogi kérdésekhez. Alakuló ülés Fideszes országgyűlési képviselőkkel, lengyel szimpatizánsokkal közös Orbán-imádat, Csíksomlyón aranyos népi gyerekek előadása, a lengyel vendégtapsolók között felülreprezentált Gazeta Polska nevű újság regionális találkozója – mi a túró köze van ezeknek a nőjogokhoz?

4. A pénzosztás rávilágít a Fidesz és Balog Zoltán miniszter valódi hozzáállására a nőjogokhoz: a nőverő politikusokkal teletűzdelt párt nem alkot normális törvényt a családon belüli erőszakról, nem hallgat Halász Pálmára, és nem támogatja azokat a szervezeteket, amelyek értenek ahhoz, hogy lehet a nők elleni erőszak és a kormány káros politikája ellen civil eszközökkel küzdeni.

5. Az Orbán-Simicska rezsim rühelli a nyilvánosságot, a közérdekű adatokat, ezért szűkíti folyamatosan, akár a maga által választott régi párttárs, jelenleg köztársasági elnök tiltakozása ellenére is. 

Ha az a kérdés, hogy lesz-e az ilyenekért elszámoltatás, végtelenül alapos vizsgálat, az én válaszom csak egy lehet: ha rajtam múlik, mindenképpen.

„Nekem azonban muszáj odafigyelnem a körülöttem, körülöttünk hömpölygő politikai giccsre, amelynek alanyai, kárvallottjai is vagyunk. Kérem vissza a Trianonomat. A megélt konfliktusokat, az ezek révén kiérlelt kompromisszumokat, megértéseket, a távolodásokat és közeledéseket. A nyűglődést, a félreértéseket, a rossz szomszédságot, meg a jót is. Az egész történetet, ami nem egyetlenegy nap, pláne nem ez a gyógyító, katasztrófaelhárító, büntető és felszabadító június negyedike. Kérem vissza, minden szereplővel, minden perspektívával együtt. Semmi giccsputtonyozás, semmi nemzeti katasztrófaturizmus.” – fogalmaz Parászka Boróka egy 2010 júliusában megjelent esszéjében. Tökéletesebben leírni nem lehet azt a helyzetet, amelybe az orbáni politika keverte a határon túli magyarokat.

A kormányzat politikai turizmusát mi sem szimbolizálja jobban, mint az ez év márciusában a végletek szintjén gúny tárgyává tett Semjén Zsolt belovagolása Kézdivásárhelyre-projekt. Ott ült a lovon a miniszterelenök-helyettes egyenes derékkal, néz le a lóról, fényképezteti magát, örül, hogy az erdélyi magyarság megint olyan hírekbe kerül majd be, amelyeket rémálmukban sem tudtak volna elképzelni. Ez a bevonulás a Nemzeti Összetartozás Dalával alkot egy kerek történetet. Önmagában azzal nem is lenne gond, ha egy ország egy fontos történetét vagy eseményét a popkultúrába ágyazva „meséli el”. Napjaink technológiai és kulturális korszakváltása közepette ezek hatóereje jóval nagyobb tud lenni, mint egy iskolai ünnepségé, amelyre ettől még szintén szükség van. Viszont a Nemzeti Összetartozás Dalának szövegvilága…hát... Aki hallgatta vagy olvasta tudja, miről beszélek, aki eddig nem tette, az addig örüljön.

Egyébként tanulságos. Ide, ilyen üres, jellegtelen szövegvilághoz vezet az, ha valaki megszállja a múltat, a történelmet, Erdélyt, Trianont, ha annyira tele tolja politikával, annyira kilúgozza annak a történelmi múltfeldolgozásra vonatkozó részét, hogy amikor üzenni kellene a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából, akkor annyi marad belőle: „talpaink egymásra lépnek/ szemünkben a boldogság fénye ég”.  Mondja már meg valaki, hogy mi a túrót jelent az, hogy talpaink egymásra lépnek?

Ha viszont éppen nem egy politikai megszállás utáni kiüresedett emlékezet jegyében „beszél” például az erdélyi magyarokról a Fidesz, akkor úgy tekint rájuk, mintha azok nem is a XXI. században élnének: mintha ők valahol Tamási Áron rengetegében kóválygó Ábelek lennének, akik éjjel-nappal arra várnak, hogy immáron Bayer Zsolt előszavával olvashassák a Wass Albert köteteket, hogy aztán pár mélymagyarországi politikus megérkezzen hozzájuk, „lebátyámozza” őket, pálinkázgasson velük, s együtt kiáltozzák a szélrózsa minden irányába: Vesszen Trianon! A helyzet az, hogy a határon túli magyarok csak Orbán Viktor és félkegyelmű társai képzelt világában élnek így. Én tudom, hiszen családom jó része Erdélyből való, kisgyerek korom óta rendszeresen látogatjuk a még ott élő rokonokat.

Nekem a múlt nem rezervátum, nekem a Nemzeti Összetartozás Napja nem egy Jobbik-Fidesz által eltrianonolizált június negyedike, hanem egy felelős nemzetpolitikai gondolkodás sarokköve. Nem véletlenül foglalkoztam folyamatosan többek között a temerini fiúk ügyével sem. Mert az ő sorsuk sem tartozik azok közé, amelyekre „csak” beszédekben kell hivatkozni.

Dorosz Dávid PM-s párttársam pontosan fogalmazott a mai Népszabadságban megjelent írásában: „a határon túli magyarok jogosan érzik sértve magukat akkor is, ha a 2004-es kettős népszavazási kampányból ismert fordulatok csapják meg füleiket, vagy ha azt hallják egy ellenzéki politikustól, hogy az állampolgárság kérdése elsősorban adózási, költségvetési kérdés. Érzéketlenség és a közös történelmi traumáinkkal történő szembenézés teljes hiányára vall e gondolkodás. Trianon ugyanis éppúgy a magyar történelem része, mint a holokauszt. Az erdélyi falurombolás elleni tiltakozás pedig érzékletesen mutatta meg a magyarság és a demokratikus értékek védelmének szétválaszthatatlanságát.”

2014 tavaszával be kell fejeződnie annak a játéknak, amelyet a határon túli magyarokkal a politika művel, azaz szakítani kell azzal, hogy egyrészt a politikai megszállás és turizmus, másrészt költségvetési kérdésként, szociális irigység tárgyaként kezelje őket bárki. Elfogadhatatlan, hogy egy ellenzéki politikus szerint baj legyen az, ha „erdélyiek” dolgoznak határon innen. De az is, hogy politikusok vagy pártok álláspontokat váltsanak, ha éppen a belpolitikai szempontok és szavazatok úgy kívánják. Hogy szerzett jogokat visszavegyen a politika. Dávid világosan fogalmaz: „napjainkra teljesen világos: a mindenkori magyar kormány alapvető küldetésének kell lennie, hogy támogassa és segítse a külhoni magyarok legitim képviselőit. Az ő akaratuk szerint, nem pedig a budapesti képzelet birodalma szerint gondolja el a külhoni magyarságot.”

„Hollywood nemzetpolitika, gondosan preparált és reprezentált félelmekkel, jól időzített riogatással és garantált katarzissal.” – írja Parászka Boróka. Ennek az alternatívája 2014 tavaszán jön el. Immáron a határon túli magyarokkal, értük, nem pedig ellenük vagy nélkülük.

(fotó: nol.hu)

Múlt héten a Facebook-oldalamon megkérdeztem a szimpatizánsainkat, hogy ők mit kérdeznének Pintér Sándortól, a belügyminiszter éves bizottsági meghallgatásán. Néhány óra leforgása alatt közel 200 kérdés érkezett. Utólag is nagyon köszönöm a rengeteg javaslatot, és most cserébe összefoglalom röviden Pintér Sándor válaszait.    

Elöljáróban annyit, hogy számos kérdést tettem fel, amelyeket a belügyminiszter úr nagyon komolyan vett, megköszönte a fontos felvetéseket, ám túlnyomó részükre vagy egyáltalán nem válaszolt vagy jóhiszeműen ,úgy mond, „félreértette” a kérdést (a „kamu válaszok”kifejezést inkább nem használnám most).

Sz. Ferenc ügyéről már írtam a múlt héten, a többi kérdésről íme egy rövid összefoglaló. Fontos, hogy terjedelmi okok miatt, illetve a szó szerinti jegyzőkönyv hiányában mind a kérdéseket, mind a válaszokat összefoglaló jelleggel írtam, azok nem szó szerint hangzottak el.

Döntse el a kedves olvasó, hogy a feltett kérdésekre elfogadhatóak-e ezek a válaszok.

Mikor jár le az a bizonyos két hét?

A Facebook-on sokan javasolták, így fel is tettem azt a kérdést, hogy mikor jár le az a bizonyos két hét, ami alatt az Orbán-kormány rendet teremt. Az emberek továbbra sem érzik magukat biztonságban, ezzel párhuzamosan pedig drasztikusan romlottak a bűnügyi statisztikák, többek között nőtt a felderítetlen bűncselekmények száma. Csak a meghallgatást megelőző napon a híradók három gyilkosságról számoltak be.

Válasz: Az emberek biztonságban érzik magukat, a rendőrség jól végzi a munkáját.

Magyarul: A statisztikák hazudnak, az emberek vidéken hazudnak, a kormánynak meg igaza van. Köszönöm, miniszter úr!

Hazudik a kormány TV reklámja?

Megkérdeztem miniszter urat, hogy honnan veszi azt a már szinte mindenhol megcáfolt, ám a TV reklámokban még mindig megjelenő számot, hogy 3500 fővel nőtt a rendőrség állománya. A legjobb becslések szerint is maximum 1500 fővel nőtt az állomány, de inkább még annyival sem. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy pl. Heves megyében 16 teleülésre jut 1(!) rendőrpáros.

Válasz: Több, mint 3500 ember vesz részt rendőrképzésen, akikből majd bizonyosan rendőr lesz.

Magyarul: A kérdés jogos, de nem kell rá válaszolni, vagy különösebb jelentőséget tulajdonítani neki. A képzésen részt vevők még nem rendőrök, azaz a reklámokban a kormány hazudik, hát Istenem... Mivel más választ nem kaptam, ezt nem tudom máshogy értelmezni. Vagy esetleg egy jóhiszemű értelmezés szerint miniszter úr nincs tisztában azzal, hogy mi a különbség a rendőr-képzésben részt vevő emberek és a rendőri állomány között.

Ha a család nem tudja megnevelni…

Megkérdeztem miniszter urat, hogy milyen nemzetközi példák alapján, és milyen szakmai szervezetekkel illetve érintettekkel konzultálva jutottak ahhoz az elképesztő döntéshez, hogy rendőröket raknak az iskolákba. Kinek a fejéből pattant ki az a rémisztő ötlet, hogy tanulókat lehessen igazolni iskolaidőben, és hogy egy rendőr tagja lehet a nevelőtestületnek. Megkérdeztem, hogy ha valóban vannak problémák az iskolában – márpedig néhány helyen valóban vannak – akkor nem inkább a megelőzésre, a nevelésre, a beilleszkedésre kellene helyezni a hangsúlyt a büntetés, a tanárok és a diákok megalázása és a megfélemlítés helyett? Nem lenne gyümölcsözőbb befektetés az egész társadalom számára, ha a kormány inkább a tanároknak, diákoknak, szülőknek egyaránt hasznos konfliktuskezelésben nyújtana segítséget, vagy a felvilágosító, ismeretadó foglalkozások kidolgozásában jeleskedne? Ha a kormánynak valóban az a célja, hogy a tanuló gyerekek az iskolában megszerezzék az alapismereteket, és hosszú távon hasznos tagjai lehessenek a társadalomnak, ezekkel az intézkedésekkel meg is győzhetne minket. A megbélyegzés, a büntetés közismerten nem a beilleszkedést, hanem a további elszigetelődést, a lemaradást szolgálja. Hol van az iskolaőröknek, a rendőröknek bármilyen képesítése arra, hogy pedagógiai feladatokat ellássanak? Végül a kérdésem az volt, hogy mitől érzi magát belügyminiszter úr kompetensnek arra, hogy oktatás-nevelési kérdésekben megnyilvánuljon, és milyen szakmai szervezetekkel konzultált előzetesen a kérdésben.

Válasz: Az iskolarendőri szolgálat régóta működik iskolák körül drogmegelőzési céllal, és ez eddig sikeresen működött, a drogkereskedelem az iskolák körül visszaszorult. A kérdésre pedig a(z elképesztő) válasz – ha a család nem tudja megnevelni a gyereket, akkor ilyen eszközöket – akár testi kényszert (bilincset) is be kell vetni.

Magyarul: Ha a gyerekem összeveszik egy másik gyerekkel az iskolában, majd jöhet a rendőr és lesokkolhatja, mert belügyminiszter úr szerint én nem nevelem őt. Erre most inkább nem írok mást.

A családon belüli erőszakot nehéz felderíteni…

Megkérdeztem továbbá miniszter urat, hogy mit gondol a most benyújtott családon belüli erőszak btk. módosításról, különös tekintettel arra, hogy – bár pozitívumként bejött a lelki erőszak és gazdasági kizsákmányolás is – egy kormánypárti módosításnak köszönhetően az egész magánvádas lesz. Megkérdeztem miniszter urat, hogy el tudja-e képzelni, hogy egy bántalmazott gyerek, akinek a szülője tagadja, hogy bántja, és esetleg nincs látható testi nyoma a bántalmazásnak, vagy egy értelmi fogyatékkal élő ember, akitől minden hónapban elveszik a fizetését, magától elindítja az eljárást. Vagy tulajdonképpen hogyan segít ez majd az áldozatokon?

Válasz: A rendőrök képzésben vesznek részt, és együttműködési megállapodást kötöttek a gyámüggyel. A családon belüli erőszak amúgy nagyon nehéz ügy, nehéz felderíteni.

Magyarul: Köszönöm, miniszter úr, ezt eddig magamtól nem tudtam.

„Ne vegyél tartós tejet…”

Végül megkérdeztem miniszter urat, hogy utólag hogyan értékeli azt, hogy Portik Tamás éppen azokban az időkben emelkedett ki kis stílű bűnözők sorából és lett a hazai szervezett alvilág kulcsszereplője, amikor belügyminiszter úr országos rendőrfőkapitány volt. Milyen konkrét választ tud adni arra, hogy miért is nem ment ennek az ügynek korábban jobban utána a belügyi vezetés, a magyar igazságszolgáltatás? Hogyan úszhatta meg Portik az ezredfordulón – amikor Pintér Sándor belügyminiszter volt - azt, hogy elfogják a hatóságok, és bíróság elé állítsák?

Válasz: (Miniszteri mosoly, a hátsó székekből mormolás, hogy „hát már ne vegyél tartós tejet”). Amikor ő az ORFK élén állt, Portik még mindig kishal volt. Amikor belügyminiszter, akkor pedig nemzetközi körözés alatt állt, tehát nem a magyar rendőrség dolga volt elkapni. Viszont az ügy iránti elköteleződésüket mutatja, hogy mostanáig üldözték, és el is kapták.

Magyarul: Nem tudtam, hogy a kis halakat nem kell elkapni, meg azt sem, hogy a nemzetközi körözésben nem kell közreműködni a magyar hatóságoknak.

Hát röviden ennyi. Lett volna még bőven kérdésem Portikról is, Energolról is, a hajléktalanok üldözéséről is, és a menekültek fogvatartásáról is. De ennyit kérdezhettem. Viszont ismét sokat tanultam. A végszavazásnál a belügyminiszteri válaszokat természetesen nem fogadtam el. A kormánypárti képviselők elfogadták a beszámolót, a Jobbik tartózkodott.

Holnap ugyanez Navracsiccsal, Baloggal. Ott is lesznek kérdések.

Fotó: allatvilagunk.hu

A Heti Válasz jó úton halad afelé, hogy a Nemzeti Dezinformáció Rendszerének hírügynökségévé avanzsáljon. Egy nap alatt hullt hamvába ugyanis az a „komoly” tényfeltáró munka, amelyet az őszödi beszéd kapcsán véghez vitt. Ami mégis írásra késztet az az, hogy mint cseppben a tenger, minden benne van ebben a két napban, amit magunk mögött kell hagynunk. Vagy talán pontosabb, ha tenger helyett inkább mocsárról beszélünk.

Mert mi is történt: az ügyet kirobbantja egy olyan politikus, akinek karrierje fénypontja az volt, hogy az MSZP elhíresült Vas megyei tagtoborzási botrányában tevékenykedett – hozzáteszem, nem egyedül. Majd miután munkáját „sikertelenül” végezte, egy időre eltűnt, hogy aztán az őszödi beszéd emlematikus figurájának pártjában bukkanjon fel. Mennek a nagy csodálkozások, biztos senki nem tudott Szabó Bálint érkezéséről. Aztán ott a történet maga, két férfi, egy eset, illetve egy nő is, ha figyelmesen olvasunk. Azután pedig tudjuk, még az NHB vizsgálat is megállapította: a szivárgás belülről jött, nincs az a komondor méretű mikrofonpuska, amivel ilyen felvételt lehetne készíteni.

Részemről engem ez az egész személyi céllövölde, ki volt a puccsoló, milyen gyávaság visz embereket arra, hogy vitáikat nem egymással szemben, hanem sunnyogva folytatják le, nem foglalkoztat. És szerintem a magyarokat sem érdekli már ez az egész – inkább felednék Őszödöt és következményeit, semmint értelmezni vagy kutatgatni akarnák a „nagy titkot”.

Őszöd, mint politikai botrány nem a mi történetünk, de a következményeit az egész ország fizeti meg. És nagyon unjuk. Különösen azt, ha valaki - akár jobb-, akár baloldali - mint valami csodafegyvert akarja használni. Az őszödi beszéd kapcsán egy politikusnak csak két dolga lehet: le kell vonni a következtetést – már ha egyébként nem lett volna világos számára –, hogy soha olyanokat nem mondhat, soha olyan politikát nem folytathat, mint ami a beszédben megjelent. Soha úgy nem élhet vissza az állampolgárok, a választók, az ország bizalmával, mint ahogyan ott elhangzott. Másrészt egy politikus saját maga számára soha nem használhatja fel ezt a beszédet Jolly Jokerként. Sem arra, hogy zsarolja bármely politikai oldalt vagy ellenfeleit, hogy lebegtesse, kijátssza azt, sem arra, hogy a saját vállalhatatlan kormányzati botrányait és a magyar társadalom becsapását a beszéd kiszivárogtatásra vonatkozó dezinformáció-halom alá rejtse. Miközben ő maga is minden egyes nap kis kötcsei beszédeket tart.  

Őszöd az ő történetük, a politikai mocsárban dagonyázóké, egy (sajnos még nem teljesen) letűnt korszak hazugsággal (és néha az igazsággal) kereskedő elitjéé. A magyar társadalom újrakezdésre, korszakváltásra, békére vágyik. Aki Őszödből politikai elismerést vagy hasznot akar húzniaz ott folytatja, ahol ez a beszéd abbamaradt.

Ennyi van, nem több, és nem kevesebb ebben a történetben. Le kell csapolnunk ezt a politikai mocsarat: nyilvánosságra kell hozni az ügynökaktákat, a politikai botrányokkal kapcsolatos titkos, és ezért csak zsarolásra alkalmas jegyzőkönyveket, és új lapot kell kezdenünk a magyar demokrácia történetében. És aki ezzel nem tud együtt élni, hívják Frakknak, Szerénkének vagy Lukréciának, azt tisztelettel megkérjük: hagyjon minket békén és dagonyázzon máshol.

Szindbád ébredj, ne csodálkozz, dolgod van neked is! (fotó: http://www.animationinsider.com) 

Szindbád több hónappal ezelőtt olvasott egy újságcikket, amely szerint a kormány nemzeti dohánybolt hálózatot kíván létrehozni, amelynek keretében a megváltozott munkaképességűek és munkanélküliek sokaságát kívánja álláshoz juttatni. Szándék nemes – gondolta magában –, s mivel Szindbád, ha valamit szeretett, az a dohányfüst-eregetés volt miközben a konflisával befordul a pesti éjszakába, így örömét lelte benne, hogy a gazdasági válság következtében kiszolgáltatott barátai juthatnak megélhetéshez.

Szindbád aztán hónapokra elfelejtette ezt a kormányzati tervet, viszont egy átmulatott éjszaka után hajnalban kezébe került egy reggeli hírlap, amelyben már az állt, hogy a Dohányipari Befektetők Magyarországi Szövetségének (DBMSZ) elnöke és a Continental Dohányipari Zrt. vezetője szövegezte a trafiktörvényt. Szindbád, mint egy sokat látott és tapasztalt ember, erre a hírre hátradőlt: egy olyan úrnak ugyanis, aki nappal alszik és éjszaka éli életét, egy ilyen hír többet mond minden kormányzati szándéknál. „Itt megint a nagyurak járnak jól” – tette le a hírlapot, és Óbuda felé vette az irányt.

A minap dohányt akart venni esti kalandjaihoz. Kedvenc üzlete polcain már csak három doboz szomorkodott, barátja, a tulaj így kommentálta: „Nem nyertem a koncessziós pályázaton, nem rendelek erre a pár hétre már új szállítmányt, árulni nem árulhatok, kétséges a család jövője”. Szindbád ezt követően betért kedvenc borozójába, a Krúdy-fröccs mellé – kilenc deci bor, egy deciliter szóda, szomjas volt, szó ami szó – egy doboz cigarettát kívánt vásárolni – már ha tudott volna. „Nincs több cigarettaárusítás, hajósom! Nem vagyok se rokona, se barátja, se tanácsadója Gyulay Zsoltnak, így marad az italmérés, már ameddig nem találják ki a Nemzeti Borozók és Nemzeti Sörőzök hálózatát. Erre viszont nem vennék mérget, hogy nem így lesz, mert még sok a kormányzati pénzéhes száj. Akinek meg tele a szája, az még többet akar.”

Ugyanis mialatt Szindbád hajózgatott az éjszakában, addig „csak” annyi történt, hogy a koncessziós trafiktörvény keretében a több mint 500 milliárd forintos piac a Fidesz kezére jutott, párhuzamosan a csókosok hosszú távú anyagi lekötelezése, a magasabb haszonkulccsal a dohányáru árának emelése mellett. Sebaj, gondolta Szindbád, eddig is gyakran a feketepiacon szerezte be az árut, ezzel csak az szárnyal felfelé. „Nem érted, te Szindbád: ez a pályázati rendszer Fidesz-módra, maga a feketepiac! A különbség, hogy ebbe nem csak az állam, hanem családok ezrei is belerokkannak.” – pontosított a borozó tulajdonosa.

Hagyjuk magára Szindbádot, hogy pótolja az információhiányt, nézzük meg szűkebb hazánkat, azaz Óbudán hogyan is születnek a trafikdinasztiák. Míg korábban kerületem – ahol Gergő fiam már azzal büszkélkedhet, hogy negyedik generáció óta lakos, hiszen már dédszülei is itt éltek - a gázgyárdinasztiáknak adott otthont, míg Krúdy regényhőseitől a munkásosztályig mindenki otthont talált nálunk, most ezt az Óbuda-élményt a korrupció foglalja el. Merthogy a kerületben három CBA vezető, Borosi Zoltán, Breier László és Viszokay Árpád személyében az udvari bolthálózat emberei kaptak trafikot. Ehhez jönnek még többek, akik a Nemzeti Dohánykereskedelmi Nonprofit Zrt. elnökének, Gyulay Zsoltnak a családtagjai, mint a Sopronban is több koncessziót nyerő Czupy család, Solymár László Sándor, aki két trafikengedélyt is nyert a III. kerületben  és Gyulay sógora.

Óbudát is behálózza a kormányzati polip. Ráteszi kezét sorsokra és egzisztenciákra, majd összelapítja őket. Közben pedig a narancsszínű báránybőrbe öltözött farkasok viszik el a nagy üzletet. Ne gondoljátok, hogy Óbudán csak ők érintettek! A napokban Béres Andrással, a Párbeszéd Magyarországért 3. kerületi képviselőjével a kerületi győztesekről egy teljes listát állítottunk össze. Nyilvánvalóan vannak közöttük számos becsületes, a kereskedelemhez nem csak papíron értő narancsosok, hanem olyan polgárok is, akik év(tized)ek óta ezzel foglalkoznak, pályázataik kifogástalanok. Viszont abban is biztosak lehetünk, hogy itt számos ügy, nyertes és pályázat sáros. Számos esetben az óbudai polgárok érdekeit figyelmen kívül hagyva „megnyerettek” emberekkel trafikokat. S ezeket az ügyeket nem engedjük, Andrással mindegyiknek utána fogunk járni! Nem mellesleg egy olyan pártszövetség (Együtt 2014-Párbeszéd Magyarországért) teszi ezt, amely kormányra kerülése esetén minden állami szerződést nyilvánosságra fog hozni, addig egy sem lesz érvényes, míg nem nézheti meg bárki. Zéró tolerancia a korrupcióval szemben, zéró tolerancia az ügyeskedőkkel szemben. Így lesz ez Óbudán is.

Szindbád ébredj, ne csodálkozz, dolgod van neked is! Krúdy-fröccsödet még megihatod, aztán irány az utcára, hirdesd: Óbuda nem hagyja magát, trafikdinasztiáknak helye itt nincs!

Belátom, hogy kicsit sajátos, hogy egy blogbejegyzésnek nincs címe. Ennek az oka az, hogy az alábbi témával – temetéssel (így a halállal) – nem akarok játszani, nem lehet keresni rá frappáns szófordulatot. Holott a kormányzati agytrösztök megint elszánták magukat az „innovációra”. Már akkor féltem, amikor elkezdtem olvasni a hírt: „Új, a temetési költségek csökkentéséről szóló jogszabálymódosításról…”. Ebből mi lesz?

Az, amit az elején gondoltam. Megalázás, játszadozás más gyászával, a kegyelet „olcsósítása”. Miről is van szó? Az Országgyűlés Fogyasztóvédelmi Bizottságának hétfői ülését követően kiderült, hogy a kormány a rászorulók számára lehetővé tenné, hogy azok akár ingyen temessék el hozzátartozójukat. Kijelölnek külön parcellákat a szociális sírhelyek számára. „Szociális sírhelyek”. Szóval, ha nem lenne egyértelmű, hogy az elhunytnak életében is a kiszolgáltatottság és az egyenlőtlenség volt osztályrésze, akkor most még halálában is megbélyegezzük. Az állam – a Közgép által foglyul ejtett állam – biztosítana kellékeket (koporsó, urna, sírjel). De! Az ingyenesség feltétele, hogy a hozzátartozó vagy megbízottja „ személyesen közreműködjön” a temetés során, például felöltözteti rokonát, megássa a sírt, leengedi a koporsót vagy éppen elhantol.

Értjük, megássa a sírt!

S itt fogynak el a szavak. Milyen emberek szerint lehet ez alternatívája a magas temetési költségeknek?! Nem elég, hogy a kormány a legszegényebbeket sarcolja, de a haláluk után még a hozzátartozóikat is megalázza? Költségcsökkentési szempontból rúgnak abba, aki elveszítette a szerettét, csak azért, mert szegény? Ez már nem esztelenség, ez gonoszság.

Öltöztesd fel szüleidet, ásd meg neki a sírt! – így segít az állam a temetkezés költségeinek „lefaragásában”. Az, hogy ez gonoszság már eleve menthetetlenné teszi a dolgot, de emellett ezen a javaslaton is tetten lehet érni azt a cinizmust és kétarcúságot, amelynek jegyében a maffiakormány a szegények felé fordul. Miben áll ez a (köz)politika-felfogás: „Nézd, kedves szegény! Az állam segít, veled van, ha vállalod, hogy a porig alázod magad, ha nem zavar a méltóságod teljes kiiktatása, ha képessé válsz arra, hogy szüleid sírját ássad meg.” Ez az Orbánék állami segítségnyújtása.

Nem folytatom. A felháborodás nem lebénít, hanem még elszántabbá tesz! Ez a társadalmat üldözőkre és üldözöttekre felosztó politika tovább nem folytatódhat. Nem csak tiltakozunk ezen „szociálpolitika” ellen, hanem le is váltjuk nemsokára. A velejéig gonosz ez a rendszer. Itt már minden perc számít, ennek tudatában kezdem meg ezt a napot is.  

Olvasom a fideszes Balogh József „asszony” verős ügyét („asszony” – ő fogalmaz így). Minél több cikket futok át, annál több háztáji eszközről derül ki, hogy életveszélyes, pl. a vetőgép, a létra, de még saját udvarunk sem nyújthat teljes biztonságot, hiszen ott is akkorákat taknyolhatunk, hogy péppé megy az orrunk. És akkor még nem beszéltem a vak komondorokról, róluk is végre lerántódott a lepel. Kiderült aljas tettük, miszerint éjnek idején szándékosan az autó mögül kilépve koponyalapi törést okoznak a gyanútlan arra járónak.

Na, ide figyeljen, Balogh József! Nem érdekel sem a hülye lakodalma, sem az „átdolgozott” öt éjszakája, sem a három deci pálinkája és a fél liter bora, amelyeket mind aznap legurított. Nagyon remélem, hogy soha többet nem futunk össze a parlamentben. Inkább azt ajánlom, hogy nagyon gyorsan adja vissza mandátumát! Méltatlanná vált arra, hogy bárkit képviseljen a parlamentben, sőt méltatlanná vált arra, hogy civilizált emberek elismerjék bármilyen tettét is! (Varga István pedig, legyen oly szíves, ne tanácsolja neki, hogy adjon nekünk vagy bárki másnak bocsánatkérésképpen fehér rózsát, mert ez már elsőre sem vált be).

Ennél több szót nem is szeretnék pazarolni Orbán Viktor eddig ismeretlen tanyaügyi megbízottjára. Felmerül viszont újra a kérdés, hogy hol késik az a bizonyos családon belüli erőszakról szóló btk. törvénymódosítás. Egy ideig úgy tűnt, hogy a kormány túl van a tagadás időszakán, miszerint a probléma nem létezik, és ami alatt fideszes és kdnp-s képviselők istenhazacsalád jeligére olyanokat hordtak össze, amitől normális ember nem kap szikrát. Erről anno egy korábbi blogbejegyzésemben már írtam, most nem ismételném meg az ott elhangzottakat. Akkor azt hittem, hogy talán Varga István és társai „tettek egy szívességet”, és felszínre hozták a problémát.

Az ominózus tavaly szeptemberi, éjszakai parlamenti vita után nem sokkal ugyanis Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter magához rendelt engem és Halász Pálmát is, és nyomásomra a sajtó nyilvánossága előtt tett szent ígéretet, hogy az év végére (mármint 2012 végére) a kormány civilekkel együtt megalkotja és benyújtja a családon belüli erőszak önálló tényállását létrehozó törvénymódosítást. Hihetőnek tűnt, először is, mert a Fidesz kegyetlenül beégette magát – amit Balog menteni próbált–, másodszor pedig, mert három hónap elegendő időnek tűnt erre a feladatra – amelyhez ráadásul egy elég jó kodifikációs csapatot hoztak össze. Na, meg Halász Pálma vezetésével a témával foglalkozó civileket.

Aztán telt múlt az idő. Eljött mindenszentek, semmi. Eljött a karácsony, semmi. Eljött az újév, semmi. Én időnként egy felszólalás, sajtótájékoztató vagy éppen személyes beszélgetés keretében sürgettem Balogot, hogy mikorra várhatjuk a tervezetet. Ő mindig a türelmemet kérte, és megnyugtatott, hogy minden a tervek szerint halad. Aztán idén januárban már nem vártam tovább, és én magam benyújtottam egy olyan indítványt, ami a legközelebb állt a civilek javaslatához. Persze a fidesz-kdnp napirendre sem vette. Közben pedig egymást érték a pótcselekvésként funkcionáló kormány által rendezett csbe konferenciák, ahol mindig ugyanaz volt a konklúzió: kell egy önálló büntetőjogi tényállás.

Legutóbb, néhány hete, az emberi jogi bizottság ülésén ígérgették az illetékes minisztérium képviselői, hogy mostmáraztánténylegcsakpárhétéskészvan. Persze Baloghoz hasonlóan itt-ott belengették, hogy a késedelem tulajdonképpen a civilek hibája, mert ők nem tudnak megegyezni. Ezen a bizottsági ülésen egyetlenegyszer emeltem fel a hangom, amikor is megkértem őket, hogy a kormány mulasztását ne próbálják a civilekre kenni.

Holnap május elseje, éppen négy hónapja késik a kormány javaslata, és éppen négy hónapja hazudik Balog és a kormány többi tagja, miközben itthon minden héten egy nő és minden hónapban egy gyerek esik a családon belüli erőszak áldozatául.

Törvényjavaslat nincs, cserébe sikerült egy nőverő képviselővel gazdagítanunk a Magyarországról szóló vállalhatatlan hírek amúgy is széles tárházát.

Kedves Balog Zoltán! Hány összevert Terike és hány Balogh József kell még önnek, hogy végre lépjen?

Nem mondom, hogy annyira meglepődtem, már csak azért sem, mert az elmúlt évtizedek politikailag gyanús ügyei nem szűkölködtek kreativitásban és törvényellenességben, de mégis, ez azért már egy kicsit sok. Amikor a nemzetbiztonság és az alvilág, azaz a politika és a társadalom legalja sötét oldala így összefog, amellett már nem lehet csak úgy elmenni. Most nem kezdem el, hogy na ezért nem elég egy sima kormányváltás, ezért kell korszakváltás.

A Portik-Laborc ügyben nyilvánosságra került leiratokból kiderült az, ami egy normális országban nem történhetett volna meg: a nemzetbiztonsági szolgálatok vezetője a hazai alvilág kulcsfigurájával egyezkedett. Az olvasható dokumentumok szerint Laborc Sándor közbizalmi funkcióban lévő közszolga megrendelőként lépett fel. Terhelő, zsarolásra használatható információk gyűjtését rendeli meg: dokumentumok, kompromittáló anyagok előállítását politikusokról, rendőri vezetőkről, bírákról, ügyészekről. Ami történt, az több mint elfogadhatatlan, és azonnali cselekvést kíván.

Ez a történés betetőzése annak a több évtizedes gyakorlatnak, amely életre hívta a politikai korszakváltást. Egy normálisan működő országban ugyanis soha elő nem fordulhatna olyan, hogy a hazai szervezett bűnözés nagyvadja politikai megrendelésre kiiktasson ellenzéki szereplőket – vagy erre készüljön. Ebben az ügyben csak rossz szereplők vannak: egyrészt a normalistástól, a tisztességtől és a demokratikus normáktól teljesen elszakadt megrendelői oldal, másrészt ott van egy bűnöző fenevad, akinek megerősödéséhez évtizedeken keresztül asszisztált a politikai osztály, beleértve a Fideszt is. Ennek a két világnak a találkozása a Portrik-Laborc „jegyzőkönyv”.

Eljött az idő, hogy megnyíljanak az őszinteség kapui. Ennek az ügynek a következményei elől nem menekülhet el senki érintett: nincs több bújócska. Itt és ebben az ügyben felelősségek vannak, és összefonódások vannak. Huszonhárom éve írnak az emberek feje fölött egyes politikai körök olyan történetet, amelybe bűn, jogállamellenesség és súlyos alvilági összefonódások keverednek.

Éppen ezért nem elég Magyarország számára egy kormányváltás. Több kell annál, minthogy újra és újra elmosódjanak felelősségek, homályban maradjanak a politikai múlt sötét foltjai, hogy a múlt és annak feldolgozása nélkül kerüljön sor egy élhető Magyarország alapjainak lerakására.

Erős jogállami alap erkölcsükben és hitelükben megrendített emberekre nem építhető. Egy az emberektől elszakadt, átláthatatlan, bűnözőkkel szövetkező politikai osztály számos szereplőjének kell most bevállalnia „múltját”.

Éppen ezért a Párbeszéd Magyarországért (PM) rendkívüli parlamenti ülést kezdeményez annak érdekében, hogy kiderüljön: az elmúlt 23 évben hogyan fonódhatott össze egymással az alvilág és a titkosszolgálatok, az alvilág és a politika. A PM politikusai a parlamenti képviselők négyötödének támogatását kérik ahhoz, hogy az ülésen - a házszabálytól való eltéréssel - felszólalhassanak a rendszerváltás óta eltelt időszak titkosszolgálatokat, illetve rendőrséget felügyelő miniszterei valamint miniszterelnökei

Szóval, aki bújt, aki nem, eljött az igazság pillanata. Aki a kezdeményezésünket nem támogatja, annak ez az ügy valószínűleg elfogadható, része a kultúrájának, a világának.

Fontos még megjegyezni, hogy miközben a most nyilvánosságra került dokumentumokkal összefüggésben már az elmúlt év őszén felmerült, hogy vizsgálatot indítson a szolgálatoknál az országgyűlés nemzetbiztonsági bizottsága, aközben a kormánypárti képviselők ezt a vizsgálatot az elmúlt hónapokban elszabotálták.

Mindennek ki kell derülnie, nem maradhat kérdőjel vagy „megúszott” szereplő. A korszakváltás nem kér sem a bűnözőkből, sem az oligarchákból. Sem a velük alkudozó politikusokból.