Mozgalmas napok vannak mögöttünk, és még mozgalmasabbak várnak még ránk. A hét közepével világossá vált mindenki számára, hogy a Quaestor-botrány nem egyszerűen szabadjára eresztett brókerek pusztító tevékenysége, hanem a kormányzati szintre emelkedett bűn és kriminológia bizonyítéka.

 Az Orbán Viktorral és Szíjjártó Péterrel baráti kapcsolatokat ápoló, miniszterelnökségi parlamenti belépővel rendelkező Tarsoly Csaba társaságát állami cégek segítették állampapírok vásárlásával és elhelyezésével, hozzájárulva ezzel egy piramisjátékként működő csalássorozat fennmaradásához. A pénzügyi közvetítőrendszer felügyeletét ellátó, Matolcsy György által vezetett Magyar Nemzeti Bank a Quaestor-csoport egyik tagja számára olyan kötvénykibocsátást engedélyezett, amelyben kódolva volt a kisbefektetők pénzének elúszása. Amikor a készülő botrányról a kormányzat előzetesen értesült, egyetlen reakciója az állami pénzek még éppen időben történő kimentése volt.

 A Polt Péter által vezetett ügyészség és a nyomozó hatóságok – miközben a rendőrség korábban jogsértő módon vegzált civileket – csigalassúsággal reagáltak az eseményekre, lehetővé téve ezzel, hogy a cégcsoportot a tulajdonosok úgy szervezzék át, hogy a kisbefektetők – értsd emberek - a kielégítési sor végére kerüljenek. Mindennek tetejébe naponta derülnek ki újabb családi szálak az ügyben: a legfőbb ügyész lánya Tarsoly Csaba személyi titkárával járt együtt, felesége pedig a Magyar Nemzeti Bank személyügyi igazgatóságának vezetője.

 Nem szükséges patikamérlegen mérlegelni, hogy melyik, rendszerváltás utáni brókerbotrány a súlyosabb, mert jelen esetben annak bűnszövetkezeti jellege a döntő. Azt gondolhatnánk, hogy „egyszerű állampolgárként” nem érthetjük meg, hogyan is folyik és zajlik le egy bedőlés és pénzkimentés. Ez persze nem igaz, hiszen a szemünk előtt leplezetlenül és magától értetődően áll össze a kép: Szijjártó, Polt és családja, Tarsoly és az ETO-páholyban fogadott miniszterelnök, parlamenti belépő, előzetes információ eljuttatás, Oroszország, pénzkimentés, stb.

 Orbán azt mondta, mindent tudott. Mindent előre tudott, aztán nem tett semmit. Míg sajátjait, párttársait tájékoztatta, míg egy fideszes országgyűlési képviselő kimenthette pénzt, addig pedagógusok, nyugdíjasok, fiatalok megtakarításait veszni hagyta. Nem „kisbefektetők” befektetése ment itt el, hanem gyerekvállalás előtt álló fiatal pár reménye; a nyugdíjából kuporgató idős néni erőfeszítése, hogy unokája itthon maradhasson; tizenöt éve lakásfestésre gyűjtögető szülők havi ötezrei és dolgozó emberek: pékek, postások, bolti alkalmazottak vágyai egy jobb életre. Ez a pénz elment. Tarsolyék csapdát állítottak, Orbán tudta és hagyta.

 Tarsoly Csaba elmondásaiból egyértelmű, hogy éveken át együttműködtek Orbánnal. Az új magyar állampárt bizniszben közös érdekeltségek és közös érdekek álltak fent. Kéz a kézben jártak, ők pénzüknél voltak.

 Az igazi kérdés most, hogy felelős ellenzéki párt hogyan reagál erre az egészre. Kövessük azt az utat, hogy egy súlyos fehér galléros ügyként tekintünk a Quaestor-botrányra, és pusztán feljelentéseket teszünk? Adjunk be módosító javaslatokat a Rogán-féle áljavaslathoz, ezzel is úgy téve, mintha ez az ügy egy korrigálható apró tévedés lenne? Fogadjuk el, hogy - mivel a Polt-Orbán-tandem nem fog lépni - úgysincs mit tenni, de legalább ez is jól ráég majd a Fideszre, és ezzel is csak nő az esély a rendszertől való megszabadulásra?

 Lehetséges, de számunkra nem elfogadó utak ezek.

 Napról napra milliók esnek ki a társadalomból, ahonnan semmiféle út nem vezet vissza. Itt már nem egyszerűen rossz kormányzás folyik. Itt kormánybűnözés van, amivel szemben az azonnali változtatás szándéka áll. Sokszor mondtuk el, de talán kevesen gondolják tényleg így: ez az ország nem bírja el a következő három évet, a magyar állampolgárok teherbíró-képessége túljutott a határon.

Ez itt és most nem a konstruktív ellenzékiség pávatáncának időszaka, ahogyan az sem politika, hogy felszólítjuk szóban, lemondatjuk írásban a kormányt. Ha csak ennyit tudunk tenni a minden értelemben kifosztott állampolgárokért, akkor az nincs összhangban szavainkkal, ráadásul hagyjuk, hogy a jogosan dühöngők a Jobbik táborában találjanak otthont. Egy sajtóközleményező ellenzék ma már nem opció.

A Nemzeti Dezintegrációs Rendszer jelen egyensúlyi állapotából ki kell zökkenteni magunkat és az ellenzékiséget! Ezért kezdeményezte a PM az Országgyűlés feloszlatását. Erre hívjuk az ellenzéki pártokat és a még minimális lelkiismerettel rendelkező kormánypártiakat, hogy csatlakozzanak. El kell válnia annak, hogy ma ki demokrata és ki nem, hogy mit gondolunk magunkról, szavainkról, a képviseletről.

 A parlament feloszlatása az első lépése annak, hogy az emberek kezébe adjuk jövőjüket. Hogy végre ők dönthessenek a folytatásról. Nem színfalak mögötti egyezkedéssel, nem veszekedéssel, hanem választással.

 A „Quaestor-botrányért” és az elvett évekért az Orbán-kormánynak vállalnia kell a teljes politikai felelősséget. A választók elé kell állnia, hogy azok mondjanak ítéletet a kormány tevékenysége felett. Az országgyűlési határozati javaslattal és az Országgyűlés feloszlásával végre megnyílik az út az előrehozott választások előtt.

Az utóbbi időben a Fideszes közbeszédet eluralta a bevándorlóktól való hivatalos rettegtetés. Orbán figyelmeztet, Rogán a Keletiben őrködik, Bayer Zsolt pedig „bekussoltatja” Goodfriendet, aki az etnikai sokszínűség mellett teszi le a voksát. Ahogy a Vastagbőr blog írta, úgy tűnik, a nem létező migránsokról szóló félelemkeltés az Orbán-kormány új rezsicsökkentése. A különbség az, hogy míg a rezsicsökkentés nem volt közvetlenül életveszélyes a társadalomra, addig a Fidesz-KDNP mostani kampányával kizárólag a gyanakvást, a gyűlölködést és az erőszakot fogja növelni az országban. A kormány ámokfutása, folytatva a korábbi megbélyegző bűnbakpolitikát, erőszakot szül majd olyan emberek között, akik eddig békésen éltek egymás mellett. A szegények, a romák, a rokkantak, a hajléktalan emberek üldözése után most jönnek a „külföldiek”.

A bevándorló mantrával Orbán és társai az igazi tudatlanság és über ostobaság mocsarában fetrengve még a látszatát sem akarják kelteni annak, hogy tudják, miről beszélnek. Egyik ékes példája ennek az RTL Klub nemrégiben beindított közéleti műsorának legutóbbi adása, ahol Baló György feltette Rogánnak az evidens kérdést: „Ön szerint hány bevándorló él Magyarországon?” – Rogán: „Én erre nem tudok választ adni, de nem is tartjuk fontos kérdésnek.” Értik, nem is tartják fontos kérdésnek. Akkor pontosan mi a fontos ebben a kérdésben, kedves Rogán Antal?

Rogán nyilván erre sosem fog tudni válaszolni, úgyhogy segítsünk egy kicsit. Mert nem elég azt mondani, hogy hülye vagy, Tóni, tényekkel lehet és kell megcáfolni a hülyeséget. Ez még akkor is így van, ha a Fidesz kampánya egyértelműen egy hányingert keltő hangulatkeltés, és nem egy valós helyzetre adott válasz. Nem fogok most gyermekéhezésről vagy a 4 millió szegény emberről beszélni. Nem írok politikai szólamokat. Nézzük meg inkább a számokat és hogy kik állnak a számok mögött, hogy Magyarország mennyi pénzt kap az Uniótól határvédelemre és menekültügyre, és, hogy van-e hova szigorítani az idegenrendészeti és menekültügyi jogszabályokat.

Hazánkban kb. 140 ezer bevándorló van – töredéke az európai átlagnak -, közülük kb. 40 ezer az, akik nem a szomszédos országból (beleértve a magyar kötődéssel rendelkező embereket) vagy az Unióból jöttek. Közöttük van kb. 15 ezer kínai és azok, akik az Egyesült Államokból, Kanadából vagy Ausztráliából érkeztek. Ők leginkább vagy alkalmazottként dolgoznak egy multi cégnél, vagy vállalkozóként jöttek ide éttermet vagy kisboltot nyitni, és nem mellesleg elég sok magyarnak nyújtanak álláslehetőséget. A hiedelemmel ellentétben ők nem élősködnek a szociális ellátórendszeren, hanem annak ellenkezőjét teszik. Bevándorlók például a közkedvelt török büfék üzemeltetői, de ide tartozik Kubatov Gábor ferencvárosi focicsapatából Somalia vagy éppen Braniszlav Danilovic, a felcsúti Puskás Akadémia kapusa.

Több ezren a bevándorlók közül pedig diákok. Tudják, olyanok, mint Orbán Ráhel Svájcban, ahol épp évi 15 millió forintért tanul. Képzeljük el, hogy a lausanne-i pályaudvaron a helyi Rogán Antal megállítja Orbán Viktor lányát, és elkéri az utazási okmányát, mert gyanúsan más kulturális háttérrel rendelkezik.

Amit nem hallunk Rogántól a bevándorlással kapcsolatban az a milliárdos finanszírozás, amit az EU biztosít minden évben Magyarországnak a menekültek kezelésére, a határvédelem fejlesztésére és a nem legálisan itt tartózkodó külföldiek hazatérésére. Csak  2014-ben a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal 457 millió forintot kapott menekültügyi és 266 millió más bevándorláshoz kötődő feladataira az Európai Bizottságtól. Az ORFK határőrizeti és kitoloncolási feladatokra és infrastruktúra-fejlesztésre 3 milliárd 742 millió forint uniós pénzt kapott. És akkor a közvetett határőrizeti célokra a többi hatóságnál tavaly lecsapódó majd 730 millió forintról még nem is beszéltünk. S ha jobban belenézünk ezek felhasználásába, mit is látunk? Azt, hogy fogalmunk sincs, hova folynak el a milliárdok. A sorok olyan költéseket tartalmaznak, mint pl. 150 millióért éjjellátó kamerák vásárlása.

Ebből a pénzből inkább arra kellene költeni, hogy – pláne most télen - megfelelő ideiglenes szálláshelyet biztosítsunk a határ közelében a megemelkedett számú ide érkező koszovói család ellátására, akik között rengeteg a gyerek, és akik nem mellesleg egyáltalán nem akarnak Magyarországon maradni, hanem az első adandó alkalommal lelépnének Németország felé. Vagy arra kellene költeni, hogy meggyorsítsuk a biztonságos és gyors hazatérését azoknak, akik valóban nem felelnek meg a menekült követelményeknek. A Malév csődje után megszűnt a közvetlen járat Budapest és Pristina között, a szárazföldi hazatérés pedig lehetetlen, miután Szerbia hivatalosan nem ismeri el Koszovót. A magyar hatóságoknak így általában az isztambuli vagy a bécsi reptéren keresztül kell visszaküldeni családok ezreit, a sokszorosáért az indokolt költségeknek.

A koszovói probléma valóban létezik. De Rogánék ötlete, miszerint szigorítsunk a jogszabályon értelmezhetetlen. Európában Hollandia után Magyarországon a leggyorsabb a menekülteljárás. Persze a hazai gyakorlattal ellentétben ott a kérelmezők kb. fele kap valamilyen védelmet. Az eljáráson itthon gyorsítani már fizikai képtelenség. Akkor tegyük őket fogdába, jön az újabb ötlet. De hát már ott vannak. A menedékkérők hat hónapot ülhetnek a magyar jogszabály szerint idegenrendészeti fogdán, és nagy részük ül is. Aztán vagy megkapja a menekült státuszt, vagy hazatoloncolják. Ez általában 4-5 hónapon belül eldől. Akkor minek szigorítani ezen? Ezért ordító hazugság egyébként megint, amit Orbán ma reggel mondott, hogy az EU „megtiltotta” a fogvatartást. A menedékkérőket amúgy nem szabadna fogvatartani, de sajnos az EU pont nem tiltja vagy éppen szankcionálja ezt. Egyébként is csak egy torz ember gondolhatja azt, hogy azok a szerencsétlenek, akik kínzás, háború vagy halál elől menekülnek, majd azért nem jönnek ide, mert itt néhány hónapot kell tölteniük egy fogdán. Ráadásul az őrizet drága is, ahol a magyar adófizetők állják a cechet. Ha mindezek ellenére a kormány mégis szigorítani akarna, az vagy az uniós szabályba vagy az európai emberi jogi egyezménybe ütközne már.

Ezek a tények. Orbán, Rogán és a társaik pedig megint és megint hazudnak, hangulatot keltenek és megbélyegeznek azért, hogy elkendőzzék saját ingatlanlopásaikat, a Gucci-táskás botrányaikat, a csalással kötött kikötővásárlásokat, és a belső oligarcha háborúikat. Rogán a Keleti pályaudvarra való szaladgálása helyett tisztázza inkább a belvárosi ingatlanvásárlásait. 

Kép forrása: nol.hu

Régi toposz, hogy a baloldali politikusok csak egymással vannak elfoglalva, a társadalom problémáira érzéketlenek, az meg végképp távol áll tőlük, hogy megoldást is találjanak az emberek mindennapi problémáira. Bezzeg a Jobbik! Vona Gábor szombati évértékelő beszédéről elismerően nyilatkoztak a politológusok is, a Jobbik szerintük újabb szavazókat szólíthat meg a “mérséklődésével”. 

Tényleg? A Jobbik az új “nyugodt erő”? 

Vona ismét az általános választójog eltörlését sürgette: szerinte aki általános iskolai végzettséggel nem rendelkezik, az nem méltó arra, hogy a nemzet ügyeiről döntsön. A jogerősen betiltott Magyar Gárda nevű erőszakszervezetet nemcsak újra törvényessé kívánják tenni, hanem a hivatalos rendvédelem részévé emelnék. Továbbra is szorgalmazzák a kémiai kasztrálás és a halálbüntetés bevezetését. Novák Előd már egy cigány csecsemő megszületését is rossz hírnek tartja. A sajtószabadságot korlátozhatónak tartják. A melegfelvonulásokon már megszokottak a jobbikos ellentüntetők. Miközben “KGBéla” kémügye már az Európai Parlament előtt van, a Jobbik sokadszorra is kiállt Oroszország mellett. 

És tényleg a Jobbik érzékeli a legjobban az emberek mindennapi problémáit?

Vona szerint a “döntő kérdések” a következőek: “egy- vagy többkamarás országgyűlést akarunk-e? Hogyan viszonyuljunk a történelmi jogfolytonossághoz? (Azaz a királyság visszaállításához, teszem hozzá én.) Korlátozható-e a sajtószabadság, és ha igen, miben? Elképzelhető-e az esküdtszék bevezetése a bíróságokon?”. Rengeteget beszélt a bevándorlás korlátozásáról, és arról, hogy Magyarországnak a Nyugat helyett az iszlám országokhoz fűződő kapcsolatát kellene erősítenie. Tényleg ezek az ország fő problémái?! Az egészségügyről, az oktatásról egy szó sem esett, a szegénység kérdéséről is csak egyetlen kérdést tett fel (“Meddig tartható, hogy brüsszeli árakon vásárolunk, de tiranai béreket kapunk?”). Megoldási javaslat semmi. És még a Jobbik szokta azzal vádolni a baloldalt, hogy nem érti az emberek valódi problémáit! A Jobbikkal szemben a PM például folyamatosan küzd a gyermekéhezés felszámolásáért, amit Zuglóban meg is oldottunk, kész programja van az egészségügy rendbetételére, ingyenessé tenné a felsőoktatási alapképzést, uniós pénzből megoldaná a pályakezdők munkába állását, és egész télen ételt oszt a hajléktalan embereknek. Ez csak néhány példa a valódi problémákra és megoldásokra.

A fentiek fényében teljesen hiteltelenné válik a Vona-beszéd egyetlen valódi – de korántsem új vagy eredeti – gondolata: az, hogy hamis szembenállásra épít a magyar politika, a politikai elit konfliktusai sokszor köszönőviszonyban sincsenek a társadalom igazi dilemmáival. Hogy ez mennyire hiteltelen Vona szájából, azt jól példázza másnapi megnyilvánulása: Arra szólította fel a köztársasági elnököt, hogy ne csak a holokausztra, hanem a drezdai bombázásra is emlékezzünk meg: “a zsidóság tragédiájára való közös megemlékezés után most közösen emlékezzünk meg a német emberek tragédiájáról is”. Mi ez, ha nem hamis szembeállítás?

Én most a következőket kérdezem Vona Gábortól: 

- A holokauszt a magyarság problémája, vagy, ahogy szóvivője mondta korábban “nem elsősorban a magyarságot érintette, hanem inkább a zsidóságot”? Miért nem vett részt még soha egyetlen holokauszttal kapcsolatos megemlékezésen sem a Jobbik?

- Miért számít rossz hírnek egy cigány csecsemő megszületése?

- Milyen a hivatalos viszonyuk a Magyar Gárdához, a Betyársereghez és a Zagyva György Gyula vezette Hatvannégy Vármegye mozgalomhoz?

- Hogyan kívánják pótolni azt a több ezer munkahelyet, ami a “multik” és a nyugati cégek általuk – és a Fidesz által is – sürgetett diszkriminálása esetén elveszne? Majd a “turáni befektetők” teremtenének új munkahelyeket?

- Hogyan gondolják, hogy NATO-tagként semlegesek maradhatunk Oroszország és a NATO konfliktusában?

Balog Zoltán egy fideszes jelölttel egy bölcsőde átadón

Kép forrása: 444.hu,

Balog Zoltán azt és úgy folytatja, ahogyan abbahagyta. Emlékezhetünk rá, hogy tavaly szegény gyermekeket vitt a Hiltonba, ahol aztán Nyilas Misi-pakkokat osztogatott a rászorulóknak. Erről sokat írtunk, a közvélemény nevetni ezen nem tudott, sokkal inkább sírni. 

Balog ismét elemében van: szerinte a népesedéspolitika legnagyobb kihívása, hogy megoldást keressünk arra, hogy nem mindegy, „hová születnek azok a gyermekek, akik megszületnek.” Ha lefordítjuk a mondatot, úgy kijön a balogi tézis: a szegény családok gyermekei ne szülessenek már meg, hiszen ők úgyis nyomorogni fognak. Segélyből mondjuk már nem, mert azt a jövő évtől fokozatosan elveszi a kormány, és munkát sem ad helyette.

Nem tudom megérteni ezt az embert. Egy lelkészről beszélünk. Nem kell a Biblia filológiai pontosságú ismerőjének lenni ahhoz, hogy tudjuk: aligha találunk benne olyan sort, hogy a gyermekvállalás csak az arra érdemesek vagy tehetősek jussa. Nem nagyon mondott olyat Jézus, hogy „akkor vállaljatok gyereket, ha fizetésetek eléri a nettó 300 000 forintot.” Mondjuk az is igaz, hogy Jézus nem a Hiltonba vitte volna a szegény gyereket. S ha már Biblia, akkor ugye a Tízparancsolat, abból is az a bizonyos: „Ne lopj!”. A Vida Ildikót megszégyenítő számbűvész, „a többet takarítok meg, mint amennyit keresek” luxusvilla-jobboldal eljárhatna egy Biblia-olvasókörre. Sok olyanról hallana, amelyekről már Balog Zoltán is megfeledkezett.

Hiába tölt és töltött be korábban társadalompolitikai területeken pozíciókat Balog, korábban talán igen, ma már biztos nem érti, miről is van szó. Ma négymillióan élnek a létminimum (l-é-t-m-i-n-i-m-u-m!) alatt, öt év alatt 33 ezerrel több gyermek él szegénységben, a családok mediánjövedelme 10 évvel ezelőtti szintre csökkent. Tizenegy százalékról 15,4 százalékra emelkedett azoknak a 15-24 évesek fiataloknak aránya, akik sem oktatásban, sem foglalkoztatásban, sem képzésben nem vesznek részt, továbbá a 15-24 éves fiatal munkanélküli álláskeresők száma 20 százalékról közel 30 százalékra nőtt. Az egyenlőtlenségi olló nemhogy nyílik, hanem lassan kettétörik.

Ezen számokon felül Balog belenézhetne a jövő évi büdzsé tervezetébe is. Az inkább szegény családok kilátástalanságát enyhítő támogatásokra (családi pótlék, GYES, stb.) fordítandó összeg megint és megint kevesebb lesz 2015-ben, mint idén vagy korábbi években volt. Sőt, egy Fidesz frakcióülés után még az is felröppent, hogy munkához kötnék a családi pótlékot. Nyilván Alaptörvény ellenes, de ott kit érdekel ez?

S ha már itt tartunk, meglehetősen durva ellentmondás az, hogy míg a kormánypárti politikusok állítólag a demográfiai folyamatok haladéktalan megfordításán „munkálkodnak”, addig megélhetési gyermekvállalással vádolják a legsérülékenyebb csoportokat, miközben a gyermekvállalás ösztönzését gyakorlatilag kizárólagosan pénzbeli támogatásokkal képzelik el, mint amilyen a családi adókedvezmény.

A családi adókedvezmény demográfiai hatásáról csak annyit, hogy 2012 óta Magyarországon vállalják a legkevesebb gyermeket a nők Európában. Balog olyasmit is mondott a minap, hogy beszélni kell arról, hogyan tudunk „segítséget nyújtani a minőségi gyermekneveléshez”. Hogyan? Hát úgy biztos nem, hogy míg drasztikusan nő a szegénységben élő gyerekek száma, és míg Balog dicsérte a hátrányos helyzetű gyerekek “minőségi gyermeknevelését” segítő Biztos Kezdet programot, addig a tavalyihoz hasonlóan idén is ugyanannyi összeg állt rendelkezésre a projektre. Annak kiterjesztése, bővítése szóba se jöhet.

Roma integráció terén is teljes a hátramenet: az integrációs iskolai programok már nem működnek, munka nincs, közmunka egy évben pár hónapot, ha egyáltalán. A segélyezés helyébe olyan közmunkaprogram lép most, amely a helyi kiskirályok kegyeire lesz bízva. Ahol még a közmunkáért, meg kell küzdeni, és amit jól példáz a Magyar Szegénységellenes Hálózat friss kutatása is.

Sajnos valószínűnek tartom, hogy Balog még a kivonatát sem ismeri. Sok minden érthetetlen a Nemzeti Dezintegráció Rendszerében, de Balog Zoltán ténykedése a legfájóbb területek egyike. Egy olyan területen kellene neki helyt állnia, amely az ország, a haza szempontjából a legfontosabb. Sajnos, amire azonban jelenleg esélyes, az egy „akinek nincs semmije, az annyit is ér” Lázár János Kutatási Program ösztöndíja. Hiába ad ki az EMMI pontosító közleményeket, Balog hiába kezdi „értsük meg” szólamokkal mondatait, a legtöbb, mi róla elmondható, hogy alkalmatlan a feladatkörére.

Ideje lenni felébredni, belátni a kudarcot, és esetleg átadni valakinek a  stafétát, aki még netalán érti is, mi folyik itt. 

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) a héten „emberi erőforrás hatékonyság és költségtakarékosság”-ra hivatkozva elhalasztotta a Laekeni indikátorokról szóló elemzés, azaz a szegénységi adatok közzétételét novemberre. A dolog azért érdekes, mert a publikálás nagyjából egy néhány oldalas PDF dokumentum internetre történő kirakását és egy sajtóközlemény megjelenését jelentené. Itt inkább arról van szó, hogy az Orbán-kormánynak kínos lenne, ha mindenki tudná: újra és folyamatosan nő a szegénységben és deprivációban élő emberek száma Magyarországon. Igen, ez most valóban kínos a választások előtt, bár szerintem nem csak most.

A KSH publikálás elhalasztásának más akadálya nem nagyon lehet, mert az előzetes adatok már rendelkezésre állnak: az EUROSTAT adatai szerint 3,3 millióan élnek szegénységben és társadalmi kirekesztésben Magyarországon, kb. fél millióval többen, mint öt éve.

Az „elhalasztás” nyilván azt is jelenti, hogy nem permanens anyagi problémáról van szó, hanem csak egy átmeneti cash-flow gondról. Ilyen fontos adatok kiadásának elszabotálása nem nagyon fordult elő korábban. Ezért, hogy segítsek a KSH-nak publikálni a friss adatokat, holnap reggel bemegyek, és felajánlom saját zsebből a 4 oldal pdf-es dokumentum internetes publikálásának költségeit és a sajtóközlemény megírását. Dolgoztam már korábban újságíróként, nem lesz probléma.

 Kép forrása: The Guardian

De térjünk át a lényegre ezzel az egésszel kapcsolatban. Arra, hogy az állam el akarja titkolni, hogy Orbánék kormányzásának következményeként az ország szétszakad, az emberek elszegényednek. Hogy 600 ezer gyerek él lakhatatlan otthonokban WC vagy éppen normális tető nélkül. A KSH megyékre vonatkozó adatai például lesújtó képet mutatnak az ország állapotáról. Míg Budapesten, vagy Győr-Moson-Sopron megyében a legelőnyösebb helyzetben van az egy főre jutó átlagkereset, vagy a tízezer lakosra jutó épített lakás tekintetében, addig Borsod és Nógrád megye a leghátrányosabb helyzetű. Az itt lévő térségek mostanra szociális és esetenként etnikai gettókká váltak. Itt gyakorlatilag ma már nincs mód emberhez méltó életet élni. Ez az ország és a társadalom teljes szétszakadásához vezetett már, amelynek beláthatatlan következményei lehetnek a jövőben, ezért azonnali megoldásokra van szükség. Ám ezeknek a megoldásoknak nagyon másoknak kell lenniük az eddigiekhez képest. Az eddigi semmittevés helyett a magyar politikai elitnek szembe kell néznie megával számot vetni.

Sokadszorra bizonyosodik be, hogy az orbáni, szegényeket büntető politika Magyarország összeomlásához vezet: éhező gyermekek tízezrei, négymillió létminimum alatt élő ember, több tízezer hajléktalan ember. Olyan hellyé, ahol nincs infrastruktúra, nincsenek vállalkozások, nincsenek munkahelyek, nincsenek szolgáltatások: vagyis nincs semmijük ezeknek az embereknek.

Mielőbb véget kell vetnünk ennek a helyzetnek. Ám nem budapesti irodákból, vagy a minisztériumok főosztályain kell szegénységellenes programot írogatnunk, hanem ténylegesen foglalkozni kell az elesettekkel. El kell mennünk a legszegényebb emberekhez, meg kell hallgatnunk őket, tudnunk kell, hogyan tudunk segíteni, hogy kitörjenek a nyomorból. De nem lehet megbélyegezni sem az elesetteket, nem mondhatjuk, hogy ők a felelősek a saját helyzetükért, nem büntethetjük őket a nyomorúságukért, mert ezzel nem ismerjük el, hogy az elmúlt húsz évben a politikai elit elengedte ezeknek az embereknek a kezét. És persze nem lehet paternalistának lenni sem: ha kizárólag pénzbeli és természetbeni juttatásokban látjuk e problémák megoldását, akkor nem teljesítjük a feladatot, hiszen ezek a közösségek már szétforgácsolódtak. Újjá kell építeni ezeket, hogy ne csak az állam, hanem ők maguk is segíthessék egymást, hogy újjáépíthessék saját életüket.

Találunk jó kezdeményezéseket civilektől bőven: a bátonyterenyei tanoda, Habitat, Igazgyöngy Alapítvány, Partners Hungary, és még sorolhatnám. Ezek a szervezetek együtt dolgoznak a helyi politikai vezetéssel, a település szegényeivel. Van közösségépítés, akciók, és minden olyan tevékenység, ami egy célt szolgál: fenntarthatóan megoldani ezeknek az embereknek a problémát. Van, hogy bérlakások kerülnek átalakításra, hogy oda hajléktalan emberek költözhessenek, rendbe rakják a lakásokat, segítenek konyhakertet kialakítani, kültéri illemhelyeket építenek. Közösen, mindenki bevonásával. Meg van tehát a tapasztalat, vannak eredmények. Ne ezeket a szervezeteket vegzáljuk, ahogy teszi Lázár János, hanem üljünk le velük, és találjuk ki együtt, hogy mit tudnánk tenni.

Ehhez nekünk, politikusoknak is segítséget kell adnunk. Nem állandóan stratégiákat gyártani, nem beszélni, hanem végre cselekedni. Nem kirakat médiaeseményeket kell szervezni, hanem érdemi tettekre van végre szükség! Ha nem történik rendszerváltás a politikai osztály fejében, akkor ennek az országnak rövid időn belül vége van: Mindenki mindenki ellensége lesz. A szegénypolitikát új alapokra kell helyezni és felre kell tenni az eddigi beidegződéseket. Ez mindannyiunk érdeke. Ez Magyarország érdeke.

Az általam, általunk sokra tartott Falus Ferenc visszalépett jelöltségétől. Részünkről sajnáljuk döntését, egyúttal meg is értjük. Falus programjával adva volt egy zöld, baloldali értékek és az átláthatóság iránt elkötelezett irány, feddhetetlen politikai előélettel.

Először is: tiszteljük Bokros Lajost. Viszont mi nem pusztán ellenzékiek, hanem értékelvű baloldaliak is vagyunk, és tőle, a – magát jobbközép pártként definiáló – Modern Magyarország Mozgalom (MoMa) főpolgármester-jelöltjétől nem várhatjuk el értékeink képviseletét. Nem személyes, hanem politikai okok vezetnek bennünket.  Bokros Lajos a progresszív zöld és baloldali pártok értékeit éveken át gyermekdednek, „kommunisztikusnak” minősítette. Tette mindezt a „Kaczinsky-jobboldallal” egy EP-frakcióban ülve: az Európai Parlamentben az ultramontán, fundamentalista lengyel Jog és Igazságosság képviselőivel, a néha fájdalmas színvonalú összeesküvés-elméletek nagymestereivel, Kaczinsky csapatával ült együtt. Ennek ellenére nincs okunk kételkedni demokratikus elköteleződésében, sőt: tiszteljük benne a megingathatatlan demokratát.

Bokros Lajos április hatodika előtt egy időben azzal kampányolt, hogy „akinek elege van” a baloldalból, az támogassa pártját, mozgalmát. Egy öndefiníciója alapján is konzervatív párttól teljesen elfogadható, hogy a jóléti államról és az állami szerepvállalásról folyó diskurzusból elege van, de zöld és baloldali politikusként mi nem csak, hogy nem unjuk, hanem sok évtizednyi, megszorításról megszorításra „vándorló” politikai és közgazdasági gondolkodás után újat, mást és legfőképpen baloldalit akarunk.

Bokros szerint mi a terjeszkedő állam és a nagyarányú állami újraelosztás hívei vagyunk. Ha így is lenne, a négymillió létminimum alatt élő országában ez talán nem volna akkora bűn. Szerintünk viszont nem a nagy, hanem a rosszul működő állam okozott problémát, ezért egy erős állam, magas színvonalú közszolgáltatások kiépítését támogatjuk, a tényleges esélyegyenlőség megteremtését. És Budapestnek is dolga van ebben. Nem véletlenül szerepelt kiemelt helyen a „társadalmi befogadás” a fővárosi programunkban, nem véletlenül soroltuk a teendőket e tárgyban: a Budapesti Módszertani és Szociális Központ kibővítésétől a tanodákig, a roma gyakornoki programtól a társadalmi vállalkozások támogatásáig. Bokros Lajos tiszteletre méltó módon utasítja el a kirekesztést, de programja a megoldást az állami, önkormányzati szerepvállalás helyett elsősorban azon kezdeményezésekben látja, amelyek „a mélyülő szociális válság következményeinek enyhítésében építenek a jómódú polgárság lelkiismeretére és számítanak rendszeres adományaira.” Csakhogy ez kevés.

A MoMa hirdeti az egyén elsődleges felelősségét saját sorsa alakulásában. Mi a közösség felelősségét szintén fontosnak tartjuk. Ők fenntartás nélkül elismerik a magántulajdon uralmán alapuló kapitalizmust, mint a legfejlettebb gazdasági-társadalmi rendszert, mi a közösségi tulajdon különböző formáit szintén elsőrendűnek tartjuk. A MoMa előirányozza, hogy Magyarország legkésőbb 2020-ban legyen tagja az euró-övezetnek, szerintünk az euró bevezetésének nem a céldátuma a fontos, az csak egy eszköz. A cél az, hogy az ország reálgazdasága fel tudjon zárkózni az EU-átlaghoz. Mi tanultunk a görög példából.

A PM minden tisztelete ellenére nem tud maradéktalanul kiállni olyan jelölt mellett, aki a gazdaságpolitika mellett a szociális védelmi rendszert sokadrangú kérdésnek tartja. 2010 óta tudjuk, hogy Bokros Lajos szerint a szociális rendszerben „szűkíteni kell a jogosultak körét”. Akkor, amikor 3,3 millió ember kevesebb, mint 65 ezer forintból él havonta, ami azt jelenti, hogy 2008 óta több mint félmillió ember szegényedett el, akkor közpolitikai értelemben a rászorultsági elv helyett átfogó igazságossági elvekre van szükség. Bokros szerint „olyan társadalmi ösztönző rendszert kell működtetni, hogy aki dolgozni akar és tud, az dolgozhasson”. Így van, csakhogy az alkalmazottak körében a szegénység Magyarországon a második legmagasabb az egész Európai Unióban, hazánk a „working poor”, azaz a dolgozó szegények országa lett

Álláspontja szerint az „adórendszer és a szociális rendszer működése egymás ellentéte”, ezért elveti az adókedvezményeket, a szociális ügyeket a gazdaságpolitikának rendelné alá. Bokros Lajos 2010-ben tételes egészségügyi hozzájárulást vezetett volna be, amit a nyugdíjasoknak is fizetniük kellett volna. De szerinte probléma az is, hogy „alanyi jogon, mindenkinek jár a családi pótlék, a gyes, a gyed”.

Bokros tehát jelentősen lefaragná a szociális kiadásokat és ő az „anyagi vonatkozásban elsősorban a rászorultsági alapon történő és hatékonyan célzott állami támogatás” híve. Az elvet értjük, de egy olyan országban, mint Magyarország, a nem-rászorulók olyan kevesen vannak, hogy többe kerülne az adminisztráció és a juttatások célzása, mint az univerzális ellátások fenntartása. Az igazságossági szempontot sokkal egyszerűbben is lehet érvényesíteni: többkulcsos adórendszerrel. Ráadásul a rászorultsági elv azért sem működik a gyakorlatban, mert a bevallott és tényleges jövedelmek között hagyományosan nagy az eltérés. végül, de nem utolsósorban: az egyedi döntés alapján járó juttatások függőségi viszonyt teremtenek, és épp a leginkább rászorulókhoz, legelesettebbekhez nem jutnak el. Ma ráadásul súlyosabb a helyzet, mint a rendszerváltás óta bármikor: a 4 millió létminimum alatt élő ember mellett hazánkban középosztály már alig van. Sőt a 2009-et követően a szociális kiadások visszavágása további elszegényedést okozott: 2009 és 2013 között 10%-kal csökkentetek a szociális kiadások, mindeközben a szegénység 17,5%-al nőtt. Közben nagyjából csupán a GDP 0,7 százalékát költjük munkanélküli segélyre, és a munkapiaci reintegrációt célzó szolgáltatásokra költött pénz sem éri el a GDP egy ezrelékét sem!

A napokban szólta el magát Varga Mihály, hogy megszorítások lesznek. Bokros Lajos az ATV-ben üdvözölte az állami kiadások GDP-arányos szintjének 45 százalékra történő csökkentését. Ami magyarra fordítva újabb pénzkivonást jelent a már így is kivéreztetett oktatási, egészségügyi, szociális ágazatból. Ugyanakkor Bokros kritizálta is Vargát, amiért csak a kiadáscsökkentésekről beszélt, a bevételekről pedig nem ejtett szót. Mi nem értünk egyet a kiadáscsökkenéssel, és nem értünk egyet egy olyan költségvetési politikával, ami nem tisztázza az állam szerepét, feladatait. A magas színvonalú és esélyteremtő közszolgáltatásokban hiszünk.

De ha már Budapestről van szó: habár Bokrosék foglalkoznak a hajléktalanság kérdésével a fővárosi programjukban, nem kínálnak érdemi megoldást a problémára. Mi az „először lakhatást” típusú programokkal kívánunk segítő kezet nyújtani a rászorulóknak. Bokros Lajosék szerint a „hajléktalanok önálló lakást csak akkor tudnak fenntartani, ha van jövedelmük; az pedig csak akkor lesz, ha munkát találnak; ez utóbbihoz azonban többnyire szakképzettség kell”. Ezzel szemben számunkra a hajléktalanság megoldása ügyében az önálló lakhatás a kiindulópont, többek között a szociális bérlakások számának megnövelése révén, minden más (szakképzés, munkapiaci re integráció stb.) csak ezt követően jön számításba.

Másik sarkalatos pont a budapesti fejlesztéspolitika. Bokros Lajos ódzkodik az állami fejlesztésektől, így elutasítja – helyesen – a Városliget beépítését, de elutasítja azokat a közösségi közlekedésfejlesztési projekteket is, amelyek a külső kerületekben és az agglomerációban élők életét tennék könnyebbé, és a belváros környezetterhelését csökkentenék: ilyen a kettes metró és a gödöllői HÉV összekötésének terve.

A fentiekben csak néhány dolgot emeltem ki, ami miatt a baloldal talaján állva nem támogathatjuk Bokros Lajost. A politika nem csak arról szól, hogy csak úgy belepolitizálunk a világba, a politika nekünk értékekről és meggyőződésekről szól. Bokros Lajossal egyetértünk jogállam, átlátható közéleti viszonyok és demokrácia dolgában, de sokkal kevesebb dologban értünk egyet társadalom- és gazdaságpolitikai kérdésekben. A jövő nem az értékek feladásában, hanem kiteljesítésében jöhet el, és mi csak a baloldali értékeket, egy igazságos és élhető Magyarország és Budapest programját tudjuk támogatni.

Értékeink képviseletét nem várhatjuk Bokros Lajostól, de arra buzdítjuk budapesti szimpatizánsainkat, hogy mindenképpen menjenek el szavazni, keressék az Együtt-PM jelöltjeit, és szavazzanak rájuk.

Senkit nem fogunk lebeszélni arról, hogy Bokrosra szavazzon, ha ezt tartja helyesnek, és ha úgy látja, hogy ő így legyőzheti Tarlóst. De mi pártként nem tudunk beállni mögé. 

A foci világbajnokság idején a magyar szurkolónak egyetlen öröme lehet, mégpedig az, hogy a televízió közvetíti a mérkőzést, így nem maradnak le arról, hogy lássák milyen az, amikor a focit játsszák, nem csak beszélnek róla. Véletlenül sem akarom a magyar futballistákat becsmérelni, kapják ők rendesen a közvéleménytől, mindenesetre nézve egy-egy ország válogatottját látszik, hogy mennyire nem a stadionépítkezéseken múlik a jövő. 

Nálunk az ember egy pillanatra elfordítja a fejét, s mire visszanéz, addigra már ott egy üvegstadion – adófizetői pénzből. Nem csak az a szembetűnő a vb meccsein, hogy mennyire más sebességgel játsszák a focit – mintha nem is ugyanaz a sportág lenne –, hanem a stadionok kihasználtsága. Ott is megépítették az újakat – sajnos, Brazíliában is súlyos társadalmi ára van ennek –, és csodák csodája, a világbajnokság stadionjainak van kihasználtsága.

A magyar stadionok viszont minden agyonhajszolt kormánypropaganda ellenére is csak valamivel több, mint 30 százalékos kihasználtsággal bírnak. Egyszerűbben: panganak a hazai stadionok.

(fotó: MTI)

Ez nem véletlen. Arról, hogy itthon a futballrajongók még véletlenül se akarjanak elmenni egy meccsre az Orbán-kormány évek óta gondoskodik. Hétfőn fogadták el a sporttörvény legújabb módosítását, amely szerint „A szervezők a klubkártya kiváltásának feltételeként meghatározhatják, hogy - személyazonosítás céljából - a kártya tulajdonosának »képmásából, íriszképéből vagy vénalenyomatából generált, vissza nem fejthető, titkosított, algoritmizált alfanumerikus kódot (HASH)« készíthessenek és kezelhessenek - áll az indítványban. A HASH kód elkészítése után az ahhoz felhasznált biometrikus adatokat törölni kell.”

Értjük ugye?! Orbán futballstadionjaiban úgy tudunk csak mérkőzéseket megnézni, hogy előtte vesznek egy vénalenyomatot. Különben is, az mi?? Már a neve is borzalmas. (igen, tudom, hogy egy kiváló magyar találmány, amivel a másodperc töredéke alatt lehet valakit azonosítani. Mintha eddig az lett volna a fő probléma, hogy egy másodperc vagy egy perc alatt megy végbe az azonosítás). Mint valami potenciális bűnözőktől, lenyomatokat vesznek. Esetleg rögtön egy táblát is kapunk, sorszámmal, „nézzen a kamerába, forduljon oldalra”. Vagy, ahogy a hétfői parlamenti vitán elmondtam: a legközelebbi kormány javaslat talán egy komplett laborvizsgálat lesz majd a meccs előtt?

Értem a biztonság kérdését, a rendbontás és a huliganizmus nélküli sportesemények szükségességét, annak szándékát, hogy a mérkőzések a kultúra és családok ünnepe legyen. De egyrészről, mondjon már valaki egy darab olyan NBI-es mérkőzésen történt balhét az elmúlt tíz évben, ami indokolná a beléptetés szigorítását (ugye már most is csak névvel és a születési dátum bediktálásával, ill. teljes motozással lehet bemenni a stadionokba), másrészről meg tényleg azt gondolja a kormány, hogy ettől több család jár majd meccsekre?

Tényleg azt gondolják a fideszes „jogtudósok”, hogy tőlem is meg kell védeniük a szuperstadionok rendjét, tőlem és a hatéves kisfiamtól, akik rendszeresen járunk mérkőzésekre? Azok a Fideszes és KDNP-s „jogtudósok”, mint pl. Vas Imre, a javaslat benyújtója, aki az előre megírt szöveget még felolvasni sem tudta, és a „biometrikus” helyett „bioritmikust” mondott?

Simicskó István államtitkár pedig nem átallotta azt mondani a vitában, hogy mi a baj azzal, ha a politika meghallgatja a „sportszakma kérését”, és reagál rá. Válaszoltam neki: az, hogy a sportszakma nem egyenlő Kubatov Gáborral. Az, hogy az FTC stadionba már be is építettek egy ilyen azonosító rendszert, és ehhez most akkor gyorsan jogszabályt alkotnak, ami kőkeményen alapjogokat sért, a végtelenségig felháborító. Ez a baj ezzel a jogszabállyal. Az, hogy ez egy újabb túlkapás, amihez nyílván a strasbourgi bíróságnak is lesz majd néhány keresetlen szava.

Ezrével vannak ma Magyarországon olyan békés, csapatukat imádó, klubjukat és a futballt tisztelő állampolgárok, akiknek a végletekig megalázó, hogy potenciális bűnözőként kezelik őket. A szurkolóknak ugyanúgy vannak jogaik, az emberi jogok védelme nekik is jár. Tényleg akkor kiabálhatom majd csak csapatom nevét drukkolva, ha begyűjtötték előtte a biometrikus adataimat?

A kisfiam „vénalenyomatát” a törvény elfogadása után csak azért nem kell majd levenni, mert a Fidesz meglepő módon befogadta azt az egy Együtt-PM-es módosítót, amely legalább 14 éves kor alatt nem engedi ezt a bornírt dolgot véghezvinni. Legalább a hatévesek nem számítanak egyelőre veszélyesnek. Pedig tudjuk: a szünetben akár egy sálat is a nyakukba tehetnek, vagy akár bekiabálhatják a csapatuk nevét.

Amit a kormány tenni készül, az nem a családbarát stadion, hanem az elitnek épített pályák világa. Ahogy a szegényeket, hajléktalanokat, úgy most a szurkolókat is kriminalizálják. Ezzel a stadionok megint üresebbek lesznek. Már így is több a „térfigyelő” kamera, mint a szurkoló.

Dunai Mónika, egy általam eddig ismeretlen KDNP-s képviselő mondta a vitában, hogy engedjük meg, hogy a családok is szórakozzanak. Jó, engedjük. Akkor kezdjük azzal, hogy a Fidesz-KDNP nem üres stadionokra költ százmilliárdokat, hanem olyan sportpályákat épít, amelyek mindenki számára elérhetőek. Akkor nem Tállai András most már NBII-es csapatának stadionjára kell milliárdokat elszórni, hanem kistelepüléseken füves pályákat csinálni, hogy minden gyerek sportolhasson.

Engem az utóbbi hetekben több barátom hívott fel azzal, hogy nagy dilemma előtt állnak: „csapatuk örök”, de az emberi jogaik is.

A szurkolók nem bűnözők. Kriminalizáció a gyávák „fegyvere”, az Orbán-kormányé.