Kedves Barátaim!

A haza ott van, ahol emlékezet van, ahol a történelem teljes, ahol nem megosztó, hanem közös emlékezés van. A haza ott van, ahol nem a felejtésnek és az önfelmentésnek emelnek szobrot. A haza ott van, ahol egy ország nem hiányokkal, hanem történetekkel, szembenézéssel és emlékezéssel teljes terekkel van tele.

Szántó T. Gábor írja egy versében: „Kétséget és bizonytalanságot érez, ha azt a szót hallja, hogy haza”. Ez a kétség és ez a bizonytalanság lengi ma körül a Szabadság teret.

Százezrek vannak ma, akik szembesülve ezzel felteszik most is a kérdést: hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges az, hogy a történelmet úgy írnák át a hatalom mai megosztó urai, hogy abból kitépnek lapokat, eltűntetnek döntéseket, felmentenek felelősöket, kiiktatják a felelősséget?

Ahol lapok eltűnnek a történelem könyvéből, ott hiánnyal telik meg a könyv. Ahol pedig hiány van, ott felejtés van, ahol felejtés van, ott hazugság van, ahol hazugság van, ott fájdalom és megosztottság van. A tervezett emlékmű a felejtés, a hazugság és a megosztottság rettenetes emlékműve. Arra biztatja honfitársainkat, hogy ne emlékezzenek. Ne emlékezzenek a bűnökre, nézzék el az elnézhetetlent, szabaduljanak meg a felelősség gondolatától, felejtsenek és hazudjanak!

Pedig a bátor szembenézés, a felelősség láttatása és vállalása a szabad emberek tette, a felelősség vállalása a szabadság lényege!

Huszonöt évvel ezelőtt azt hittünk, hogy egyszer s mindenkorra megszabadultunk az amnéziapolitikától. Végre és végre feltehettünk kérdéseket, végre milliók engedhették be emlékeiket mindennapjaikba. Ezek az emlékezések fájdalmasak, de felszabadítóak voltak.

Fájdalmasak, hiszen 600 000 honfitársunk lett áldozata egy olyan bűnnek, amely elmesélhetetlen. Több százezer család volt, amelyeknek tagjai 1945 után nem mesélhették el bánatukat, akik otthoni magányukban emlékezhettek azokra, akik nincsenek, és már nem is lesznek velük.

Megválaszolhatatlan kérdéseket tettek fel magunknak: hogyan történhetett mindez? Mi történt azzal a társadalommal, amely közönyösen nézte, hogy vagonokba zárva tűnjenek el tagjai? Mi történt azzal az emberrel, aki tegnap még egy jóakaró szomszéd volt, másnap már feljelentő? Mi történt azzal a polgártársunkkal, aki ’45 májusa után egy elhurcolt lakásában fogadta a hazatérőt, és rácsapta az ajtót: „ez már az enyém”.

Mi történt azzal az országgal, azzal a nemzettel, amely hagyta, hogy 600 000 ember, 600 000 sors, 600 000 embernyi hazaszeretet, 600 000 olyan, mint ő, azaz magyar, egyszer csak eltűnjön a hazából? Mi történik azzal az országgal, mely nem akarja feltenni magának ezeket a kérdéseket?

Pedig ezek megválaszolásával érthetjük meg azokat is, akik már akkor feltörték a közöny falát, és életüket kockáztatva mentették honfitársinkat, bújtatták őket, őrizték a reményt. Ők mentették meg nekünk a reményt, ők mentették meg nekünk a jövőt. És ők teremtették meg az összetartozást. Azt, hogy egy nemzettragédia a társadalomban egységet teremthessen, ne széthúzást. Hogy közösen tudjunk emlékezni, és szembenézve a múlttal együtt tenni azért, hogy ilyen gyalázat soha többé ne fordulhasson elő.

Néhány napja olvastam, hogy Orbán Viktor új pozíciót nézett ki magának. Ő akar lenni Magyarország következő államfője azért, hogy idézem: „a nemzet egészét képviselhesse”. Olvastam és elgondolkodtam: vajon ez ugyanaz az Orbán Viktor, aki az elmúlt évtized jelentős részét azzal töltötte, hogy a nemzet tagjait egymásnak ugrassza? Az az Orbán Viktor, aki azt állította magáról, hogy a haza nem lehet ellenzékben? Az az Orbán Viktor, aki tegnap azt mondta, hogy a halálbüntetés visszaállításán való gondolkodás “megér egy misét”. Az az Orbán Viktor, aki szerint a Szabadság téren készülő emlékmű makulátlan?

Olvastam, és egy pillanatra nem hittem el, hogy Orbán valóban arra készül, hogy ő képviselje a nemzet egészét. Olvastam, és arra gondoltam: ez biztosan nem igaz. Nem igaz, hiszen Orbán az ország szívében akar épp olyan emlékművet állítani, mely hosszú évtizedekre megosztja majd a magyarságot. Egy olyan emlékművet, mely végső mementóként magasodna fölénk, hirdetve minden nap: a magyar nép sosem fog már tudni megállapodni a legalapvetőbb kérdésekben, a legalapvetőbb igazságokban sem. Abban, hogy a holocaust fekete magyarországi lapjait magyar kezek is írták. Olyan gyilkosok, akikre ma is van parlamenti párt, amely büszkén emlékezik.

A kormány ezt és a felelősség kérdését hagyja figyelmen kívül akkor, amikor a túlélők, családjaik, és minden jóérzésű magyar ember tiltakozása ellenére ragaszkodik rettenetes emlékművéhez.

Az Együtt-PM nevében is köszönöm mindazoknak a kitartást, akik szembeszálltak a gyalázattal, akik ha kellett hajnalban vagy késő éjjel álltak a munkagépek elé, akiket nem tántorítottak el biztonságiak és kordonok.

Köszönjük nekik, köszönöm nektek!

De, barátaim, amikor itt állunk ezen a téren, akkor tudnunk kell azt is, hogy még nem sikerült elvinnünk az üzenetet mindenkinek. Nem sikerült mindenkit meggyőzni, hogy miért fontos, hogy itt és most meghúzzunk egy vonalat.

Ebben nekünk is van felelősségünk. Nekünk is van felelősségünk abban, hogy az ország egy része legyint a tiltakozásunkra. Hogy nem értik, miért nem lehet a német megszállás emlékműve egy, a nemzetet megosztó kőhalom. Hogy azt mondják – már megint ez a „hisztéria”. Hogy biztos azért csinálják, mert nincs semmi mondanivalójuk az országról, a nemzetről.

Mondjuk el nekik, hogy mi tudjuk miért fásultak bele a politikába. Tudjuk, hogy olyan politikára van szükség, mely képes a párbeszédre azokkal is, akik a Szabadság téri emlékművet nem tartják az ország legfontosabb problémájának. Hangot kell találnunk velük, sőt, nem is tehetünk mást, mint hogy megtaláljuk a hangot velük. Ki kell törnünk a régi korlátok közül, az elmúlt 24 év rendszeréből, és el kell mondani igazságunkat az emberek többségének is.

A felelősség nem csak másé, a felelősség közös és oszthatatlan. Közös és oszthatatlan, ahogyan a haza is. Itt vagyunk mindannyian otthon. Itt vannak emlékeink, itt van történelmünk és itt kell emlékeznünk. A megépülő szobor viszont a hazugság, a felejtés jelképe.

Márpedig, barátaim, én nem felejtek, nem állok félre. Márpedig mi nem felejtünk, és nem állunk félre!

(A fenti beszéd a Szabadság térre tervezett megszállási emlékmű elleni tiltakozáson hagzott el.)

A miskolci önkormányzat Fidesz frakcióvezetője, Kiss János „minden idők legnagyobb” közbiztonsági csomagját terjesztette a helyi képviselőtestület elé, amit azóta már meg is szavaztak. A csomag része a városi roma telepek felszámolása, hiszen ezek a „bűnözés melegágyát” képezik. Annak érdekében, hogy véget vessenek ennek az áldatlan állapotnak, minden családnak felajánlanak 1,5-2 millió forintot, és „segítenek” elköltözni a városból egy másik településre azzal a feltétellel, hogy az ingatlanokat öt évig nem adhatják el.

Igen, jól értik, a Fidesznek a nyomorban élő emberek bűnözők. Szerintük a megoldás erre a helyzetre pedig az, hogy arrébb rakják őket, hogy ne itt bűnözzenek, hanem ott. A miskolci romák egyébként már jó ideje szegregálva vannak a városban, csak hol a város egyik, hol a másik felébe költöztetgetik őket évtizedek óta helyi politikusok. Telepről telepre, ez a Fidesz közbiztonsági politikája.

Esetleg ezt a házat Kiss János Fidesz frakcióvezető fel is újíthatná magának Miskolcon területén kívül

Az egyébként önmagában kimondottan üdvözlendő, hogy a városvezetés kimondja: nem engedhetjük meg, hogy a 21. században gettókban, nyomortelepeken éljenek polgártársaink. Az arra adott válasz viszont, hogy akkor ne itt, hanem ott legyenek elkülönítve, végtelenül cinikus, és nemhogy megoldaná a problémát, hanem fokozza azt.

Ki merem mondani: létezik romák és nem romák között együttélési probléma. Nem minden településen, és főleg nem minden egymás mellett élő család között, de létezik. Aki ezt tagadja, az soha nem járt a budapesti Nagykörúton kívül és/vagy nem olvas újságot. De a megoldás nem az, mint ahogy azt hajléktalan emberekkel is tette az Orbán-kormány vagy éppen a XIII. kerületi szocialista polgármester, hogy ha kitiltjuk őket és nincsenek szem előtt, akkor a gond megszűnik létezni.

A telepfelszámolás vagy a teleprehabilitáció része a probléma megoldásának, hiszen az integráció egyik alapfeltétele. Azonban az integrációt célzó szociális, oktatási és foglalkoztatási programok nélküli telepfelszámolás nem old meg semmit, és ezt láttuk már korábban is. 2005-ben az első ilyen országos programot finoman szólva sem lehetett sikeresnek nevezni. Pedig a gettósodás megállítása nem tűr halasztást: ma már nem csak településrészek, hanem egész régiók váltak gettókká. Az itt élők pedig teljesen magukra vannak hagyva. Gyakran kilométerekre van a legközelebbi aszfaltút, óvoda vagy iskola, busz nincs, áram nincs, gáz nincs, víz gyakran kútból, tető lyukas, orvos, védőnő nem tud kimenni. Meg persze munka sincs, még közmunka sem.

A helyzet az, hogy a telepfelszámolásra bőven találunk jó gyakorlatokat, főleg civilekét, akik sikeresen oldották meg ezeket a helyzeteket. Ott van Szomolya, ahol a pinceházakban lakó romák szegregációját teljesen felszámolták. A komplex projekt oktatást, képzést, szociális szolgáltatásokat tartalmazott, hogy ne alakuljon ki új szegregátum. A pincelakásból kiköltözőknek a szervezet jelképes összegért (4000 forint/hó) bérbe adta az új lakásokat, amelyet a kőműves-képzésben is részt vevők újítottak fel. Vagy Bátonyterenye, ahol Berki Juditék lehetőséget teremtettek több családnak is, hogy új életet kezdhessenek. 16 családot költöztettek el egy néhány kilométernyire levő felszámolt telepről. Az önkormányzat eladott kisebb házakat, amelyeket civil szervezetekkel együtt Berkiék felújíttattak.

Pár éve meglátogattam ott néhány családot. A 80%-uk teljesen beilleszkedett, fizetik a lakbért, a rezsit, dolgozik a család, a gyerekek óvodába és iskolába járnak. Az egyikük elmesélte a költözködést. Beszélgetés közben hazaért az iskolás kislány, aki ledobta a táskáját, és már rohant is tovább a tanodába. Édesanyja elmondta, hogy amikor pár éve a szomszéd megtudta, hogy cigányok költöznek mellé, a kerítése mögé egy fekete palalemezt húzatott fel a kert teljes hosszában. Ma már nincs ott a pala, és a szomszéd nekik adja be a lakáskulcsát, ha elmegy otthonról. 

Lehetne még sorolni. Igazgyöngy Alapítvány, aminek a munkáját talán ma már senkinek sem kell bemutatni, vagy a Van Helyed Alapítvány, amely az ózdi romák megsegítésével foglalkozik. De komplex programokkal segített a Gyerekesély Program is, igaz azt a Fidesz a kormányváltás után teljesen kivéreztette. Sőt, a civileket mára szinte teljesen tönkre tették, a tanodaprogramot hazavágták, az EU-s forrásokat lenyúlják, és akkor még a Norvég Alapról nem is beszéltem.

Persze, a miskolci javaslatban nincs semmi meglepő, hiszen Balog Zoltán „emberi” miniszter már többször hangoztatta, hogy szerinte a megoldás a „szeretetteljes szegregáció”: példa erre a köznevelési törvény, az esélyegyenlőségi törvény módosításai, vagy az előző ciklusban végül be nem nyújtott, de minden bizonnyal a jövőben a parlament elé kerülő felzárkóztatási törvény.

Eközben fideszes politikusok nem veszik észre, hogy milyen hatalmas károkat okoznak mindnyájunknak: a szegregáció vége az, hogy megszűnik mindenféle érintkezés a különböző társadalmi csoportok között, ez pedig indulatokat, félelmeket szül, ami hosszú távon minden bizonnyal még több erőszakhoz vezet majd. Az érdekes ebben az, hogy maga Balog Zoltán mondta pár éve, hogy körülbelül 30 év múlva ugyanannyi 6 év alatti roma gyerek lesz, mint nem roma gyerek. Vajon akkor meddig és pontosan hogyan is szegregálhatunk tovább?

Amikor ezt szóvá teszem a Házban egy-egy parlamenti vitában, magukból kikelt fideszesek kiabálják a padsorok közül, hogy „mennyé, éljél közöttük”. Afganisztánban én ennél rosszabb körülmények között is éltem, úgyhogy tudom, milyen, de nekik az már nem érdekes, csak az óbégatás.

A többiek meg hallgatnak, vagy beköltöznek az Avasra. Az Együtt-PM-et leszámítva a demokratikus ellenzék minden frakciója és pártja sunyít, hiszen a „cigánykérdéssel” csak szavazatot lehet veszíteni, nyerni nem, kivéve, ha azt mondja, amit a Jobbik. És szavazatot ugyan ne veszítsünk már emiatt, gondolják.

Abban, hogy itt tartunk, az elmúlt 24 év kormányzásainak és minden jelenlegi pártnak felelőssége van, mindenkinek van még bőven dolga. De addig is, amíg a Fidesz észhez tér a valódi integráció fontosságát illetően, az ellenzéki pártok meg fel merik vállalni a kérdést, javaslom, hogy a miskolci fideszes városvezetés, köztük Kriza Ákos polgármester és Kiss János, költözzön el egy közeli településre, ahol nem szembesülnek a problémával. Szívesen megírom az ehhez szükséges önkormányzati javaslatot a nevükben, felhasználva az ő eredeti indítványukat. És egyúttal át is adhatják a vezetést valakinek, aki nem vezeti szakadékba a várost.

(Pindroch Tamás és Stefka István, a Magyar Hírlap főszerkesztője, érdeklődve hallgatják Kövér Lászlót, fotó: http://www.patriotaeuropa.hu)

Mindig öröm a közszolgálatinak csúfolt televízióba járni, sok hasznos médiaetikai dolgot tanul ott az ember. Leginkább azt, hogy mit jelent a súlyos dezinformálás, milyen is politikailag totálisan elvakultan dolgozni, milyen, amikor minimálisan sem akarják tájékoztatni az embereket, amikor a televíziónézőre úgy tekintenek, mint egy agymosásra ítéltetett hülyegyerekre szavazógépre. Akik ma ugyanis a közszolgálati televízióban érdemi döntéseket hoznak, befolyással bírnak műsorokra, azok színvonalára, igent vagy nemet tudnak mondani, azok dilettáns politikai kiszolgálók.

Pedig a közszolgálati média rendkívül fontos intézmény, és nem vitatom, hogy számos olyan ember dolgozik ma is ott, aki egy-egy műsort nézve, abban dolgozva, és annak lefolyása után a legközelebbi lavórt keresi, holott nem neki van szégyenkeznivalója. Ugyanis nem a felelős, munkáját féltő rendező, operatőr vagy díszletes az oka annak, hogy olyan figurák roncsolják a közszolgálatiság ethoszát, mint Pindroch Tamás.

Utóbbi tudtommal nem alkalmazottja a tévének, viszont állandó kérdezője a messze földön kiegyensúlyozottnak vélt Ma Reggel c. műsornak. Aki nem ismeri, Pindroch Tamás a Magyar Hírlap újságírója. Aki nem ismerné közelebbről a Magyar Hírlapot, annak elmondom, hogy nevével ellentétben az egy hírlapnak nem nevezhető Fidesz-közlemények kiadásának napi szórólapja, amelyet még a jobboldali közönség sem olvas. Legtöbb, ami elmondható róla, hogy Bayer Zsolt a szellemi vezére, ezzel viszont mindent el is mondtunk róla.

Tegnap a műsor Rekontra sávjának vendége voltam, belpolitikai hírek kommentálására hívtak. Kezdődött azzal, hogy egy négy héttel ezelőtti közleményt olvastak be, amelyben a Jobbik szellemi pincéje gyermekgyilkos-felmentőnek állított be. Hát igen, nyilván az vagyok. Úgy is nézek ki, úgy is viselkedek. Szóval kezdődött azzal, hogy beolvasták szinte a komplett Jobbik-közleményt, nem említették, hogy az egy jobbikos cucc. Mondjuk, elképzelem, ahogy a német közszolgálati adók ottani posztfasiszta pártok dolgait olvassák be, akár névvel vagy név nélkül. Szóval a felkészült szerkesztő betolta a jobbikos, intellektuálisan alulöltözött közleményt, én pedig elmondtam nyolcadszorra is, azt, amit már három hete. Illetve csak nehezen tudtam elmondani, mert konkrétan alig kezdtem el, már beleszóltak, félbeszakítottak. Én azért folytattam, mert gondoltam, ha már kérdeznek, nyilván érdekli is őket a válasz, még ha nem is értenek azzal egyet. Alapdolog ez, bár most már látom, egyeseknek még ez is nehéz.

A Magyar Hírlap említett újságírójánál viszont nem ez az alaptörvény. Belebeszél, de nem csak a vendég, hanem a műsorvezető, a kollégái kérdéseibe is. Talán még saját magát is félbe szakítaná, ha tudná. Rossz hallgatni, ahogyan kommentál, leordibál mindenkit. Hiába rajta a zakó, nem tudja eltakarni, ami nagyon is látszik. Komolyan vehető emberek azt hiszem, nem az ő oldalán vannak. Szóval túlkiabál minden mondatában, és persze „Gyurcsány, Gyurcsány”. Gyanítom, hogy neki két homokvárat építő gyermekről is Gyurcsány jut eszébe. Ha úgy érzi, hogy nem fekszenek neki a gyermekszegénységi adatok, a tervezett hajléktalan kunyhórombolás, a 3000 milliárdos orosz gyarmatosítás, már jön is, hogy „na jó, de Gyurcsány Ferenc…”. Unalmas.

Ha megnézik a mai felvételt, láthatják (kb. 22:20-nál), hogy már a társ műsorvezető szól rá, hogy ne engedje el a fantáziáját. 10 másodperc alatt, úgy háromszor jön ki neki az „ágyba fektetés”.  Ágyba fektetne mindenkit, aki arra jár. Hát, mit mondjak, ágyba fektetés ügyében nem akarok a Magyar Hírlap munkatársának fejébe látni, nem tudom, mit nézett előző este, és nyilván nem is érdekel. Aki ennyiszer képes használni ezt a fordulatot, annak vagy a humorérzékével van gond, vagy pedig olyan dolgok járnak a fejében, amelyek nem rám tartoznak. De nem is a televíziónézőkre.

Amit utóbbiak viszont megérdemelnének, az a szakpolitikai igényesség és felkészültség, még akkor is, ha az ember a Magyar Hírlapnál dolgozik. Ha ugyanis nem nézi meg a számokat, adatokat, ha csak a folytonos fóbia beszél belőle, akkor nem fog felemelkedni a hírlapírás nagyjai közé. Ha a PM képviselőinek munkájáról vagy szakpolitikai felkészültségéről, baloldaliságáról akar információt szerezni, akkor javaslom a parlament.hu oldalt, azon belül a benyújtott törvényjavaslatok részt. Megmutatnám szívesen, de sajnálom, nem tudom elvégezni Pindroch Tamás helyett a munkát, nem azért dolgozom, hogy elemi információkkal megismertessem a magát írástudónak tekintő Magyar Hírlap újságírót.

Azért dolgozom, hogy Magyarországon a közszolgálatiság ne egy fóbiákkal dolgozó fundit, hanem felkészült, tehetséges és elhivatott újságírók és szerkesztők mindennapi tiszteletreméltó munkáját jelentse.

Időnként, amikor az Országgyűlésben szétnéztem a kétharmadon, nem egyszer megfogalmazhattam volna: nem kevés ember van ott, akinek be se kellene öltöznie bohócnak, itt áll a teljes Fidesz-KDNP frakció előttünk, láthatatlan jelmezükben. Nem árulok el titkot azzal, ha azt mondom, meg vagyok győződve arról, hogy a két frakció tagjait nem a rátermettség, a politikusi alkalmasság, a feltétlen hazaszeretetet vagy a közügyek iránti érdeklődés sodorta a politikába, hanem sokkal inkább a feltétlen, túlcsorduló Orbán-imádat, a stadionépítési hobbi, a közbeszerzések iránti érdeklődés vagy éppen további menekülés a mentelmi jog mögé. Többségük leginkább csak benne akart lenni a tévében. És a legtöbbnek képviselőként még így sem sikerült, mert gombnyomogatáson túl semmit le nem tettek az asztalra.

Hiszen milyen frakciók azok, amelyeknek tagjai a Magyar Nemzetből értesülnek az aktuális irányról, hogy aztán szavazatuk eredménye a korrupciófigyelő honlapokon landoljon? Milyen képviselők azok, akik szaladgálnak a parlamenti tudósítók elől, akik csak Obersovszky „Schmitt Pál, én így szeretlek” Péternek tudnak nyilatkozni, akik szerint Selmeczi Gabriella süteményosztogatása a tanulni akaró diákoknak vicces – előbbieknek persze lehet, hiszen ők már tudták, hogy barátjuk, Sz. Ferenc hamarosan érkezik. Milyen hazaszeretet fűti azokat, akik szerint a magyarok jövője Putyinnál jó kezekben van, akik zsebében az ország, akik tettei és szavazási magatartása után szülők azt mondják gyermekeiknek: „nincs”, „majd”, „soha”.

Gyáva emberek ők, akik odáig hergelik hatalomvágyukban saját híveiket, hogy azok bohócnak öltözve rárontanak politikusra, miniszterelnökre, másként gondolkodóra. Miért nem elég az, hogy a kétharmadnak be sem kell öltöznie, hogy nevetséges legyen, miért kell még üldözni embereket, saját honfitársainkat, hogy beöltözve tegyék nevetségessé a kampányt, hazánkat? A bohócöltözetben járók nem egyszerűen a világhálón milliók által kinevetett polgárok, barátai, fiai, unokái, apái valaki(k)nek, hanem a Fidesz által túltolt gyűlöletkampány áldozatai, akik majd visszanézve elfelejtenék az ilyen lehetetlen és infantilis, nem utolsó sorban pedig rájuk nézve megalázó bohóckodást. Ez ugyanis a Fidesz-KDNP hideg polgárháborúja a normalitás, a nyugalom és a béke ellen.

Ebből Magyarország nem kér. A bohócoknak a cirkuszban van a helyük, azoknak pedig, akik szerint bohóccá kell tenni saját támogatóikat, azoknak valamilyen pihentető helyen, ahol ki tudják feküdni tetteik következményeit és hatásait. Nem szereti az saját támogatóit sem, aki annak örül, hogy lám sikerült egy felnőtt embert abba hajszolni, hogy bohócnak öltözzön és rátámadjon polgárokra. Nem hiszem, hogy ez lenne a jobboldal egészének kultúrája. Ez csak a kétharmad „áldott” tevékenységének a következménye.  

Április hatodika után könnyebb lesz elmagyarázni gyermekeinknek, hogy a bohóc miért nem a cirkuszi porondon van, miért támad rá emberekre. Nem azt kell elítélni, aki ilyet tesz, hanem akik ilyenbe hajszolnak, akiknek ez a kultúrájuk. Akiknek április 6-án menniük kell. 

„Ilyen ország pedig nincs” – szól egy blogger rovatcíme, ezt némileg most át kell írnom: ilyen miniszterelnök márpedig nincs.Tegnap Orbán Viktor évértékelőt tartott. Beszélt és tréfálkozott – már amit ő humornak tart – szurkálta a voodoo babáját, minden döfés egy pofon a valóságnak és az állampolgároknak, egy újabb közbeszerzés Simicska Lajosnak és Mészáros Lőrincnek.

Mielőtt pár gondolatot szentelnénk Felcsút mindenhatójának, a politikai lufigyárosnak, előtte meg kell emlékeznünk a két héttel ezelőtti parlamenti felszólalásáról. Orbán, ha éppen nem atomtámadást folytat, akkor kozmetikázza az adatokat. Szerinte a munkaalapú társadalom a válságból kivezető út. Szerintem amúgy tudásalapú társadalom kell, de ezt most hagyjuk. Viszont a közmunkát azért ne tekintsünk már a munkanélküliség megoldásának! Mantrázza, hogy az jobb, mint a segély. Persze! Főleg, ha nem vesszük számításba azt, hogy a KSH adatai szerint egy közmunkás egy évben átlag három hónapot dolgozik, a maradék 9 hónapban pedig valamivel több, mint 20 ezer forintért hal éhen. Néha ki kellene szállni a Kossuth tér és a felcsúti építkezések közötti úton, miniszterelök úr, és körbenézni a társadalomban, nem pedig a Facebookra, „úgy teszünk mintha még este 10-kor is dolgoznánk” videókat pakolgatni.

Elmondta azon a parlamenti ülésen azt is, hogy nem baj, ha a fiatalok elvándorolnak, mert legalább dolgoznak, és ezt köszönjük meg nekik. A kalandvágy az jó, a segély meg nem. Ez nagyjából Selmeczi Gabriella és a helyi oligarchaválogatott szintje. A fiatalok Orbánnak köszönik majd meg, hogy menniük kellett, hogy el kellett hagyniuk családjaikat és hazájukat, mert itthon se tanulási lehetőség, se munka.

Erre jött rá az évértékelő. Tegnap erről nagy hirtelen már írtam pár sort, csak ami első hallásra megragadott. Gondoltam, később majd részletesen is lehet elemezni, hogy miről beszélt. De másodszorra meghallgatva se jutott sokkal több eszembe. Nincs mit elemezni, mert nem mondott semmit. Kommunista, poszt-kommunista, kommunista, poszt-kommunista, fúj EU, a fékek ellensúlyok és a szabad piac nevében a labancok széthordták Magyarországot, piros-fhér-zöld sarok, nyergeljünk hát. Lóra fel, mert tapasztalatból tudjuk, milyen ha lankadunk. A végén jövőre nem leszek miniszterelnök, azt meg azért mégse. Az megnyugtató azért, hogy a KDNP maximálisan egyetértett Orbán helyzetértékelésével, ezt egy ütős közleményben el is mondták.

Orbán egy igazi politikai plasztikai sebész. Úgy játszik a számokkal, úgy varrja fel és át őket, mintha a műtőben lenne, és attól sem retten vissza, hogy műhibaperek sokasága elé néz. Márpedig április 6-án bíróság elé állítják a választók, és köszönik szépen, jelezni fogják, hogy a számok, ahogyan Orbán elmeséli őket, azok csak az ő és politikai udvartartásának a fejében léteznek úgy, ahogyan ő felmondja.

A beszédben érdekes módon nem esett szó a több, mint 30 új adónem bevezetéséről, a 27%-os ÁFÁ-ról, az államadósságról (ja, az most nem áll olyan jól, miniszterelnök úr?), a 310 forintos euróról, Magyarország orosz kézre játszásáról. A Fidesz-KDNP tényleges intézkedéseit már tegnap sebtiben összeszedtem, reagálva szentkádéenpés Rétvári Bence keresztény gondolataira, úgyhogy itt nem is pazarolnám a helyet.  Esetleg még kiegészítem azt a Horthy-korszak restaurációjával Nyírő József, Wass Albert és Tormay Cecil kötelező olvasmánnyá tételétől kezdve a Kossuth tér 1940-es évekbeli átalakításán át a Horthy szobor avatásokig. Ennyi.

Az Orbán beszéd pedig rém és rémunalmas volt. Biztos tetszett Bencsik Andrásnak vagy Szűrös Mátyásnak, de nekik kevesebb is tetszik. Ami a legunalmasabb Orbánban, az a szűnni nem akaró paranoiája, a permanens vuduzás. Meglát egy ellenzéki politikust, választót vagy csak valakit, aki nem előfizetője a Magyar Nemzetnek vagy nem iratkozott fel a Századvég hírlevelére, és már frusztrálódik, már „nemzetre rátörőket” lát, minden bokorban rá váró ellenséget. Ki az, aki még nem alszik be ettől?

Lehetne még írni erről az évértékelőről, de a Semmiről nem tudok többet. Szóval inkább megyek az Együtt-PM-es jelöltek gyűléseire. Szabó Rebeka ma Vecsésen, csütörtökön Maglódon tart jelölőülést, kedden Scheiring Gáborral leszek Várpalotán, aztán Szabó Szabolccsal Csepelen, Dorosz Dáviddal Érden, és így tovább. Jobb dolgom is van annál, mint hogy Orbán legutóbbi útján összekukázott kínai mondásaival foglalkozzak.

Ebben a bejegyzésben konkrétan Szilágyi Petinek, Szilágyi “Szili” Lacinak és Jávor Bencének. Mind a hárman PM-esek, mind a hármójukkal együtt húztuk már jóval a jelen parlamenti ciklust megelőzően az igát, és mind a hármójukkal remélem, együtt is fogjuk még egy jó ideig. Csak nem a parlamentben. Ők hárman ugyanis biztosan nem lesznek tagjai a felére csökkentett Országgyűlésnek a következő négy évben.

Bence megy a legmesszebb, ő Bajnai Gordonnal való megállapodás értelmében Brüsszelben folytatja zöld EP képviselőként, miközben persze nem engedjük el teljesen, a jövőben is vezetőként vesz majd részt a PM építésében. Szili és Peti is a közelben maradnak, próbálnának csak itt hagyni minket!
Jó volt veletek a parlamentben (is) dolgozni. Segítettetek túlélni a borzalmas fideszes mindennapokat. Peti, emlékszem, ahogy jegyzőként fent ültél a pulpituson éjszakákon át, és a legnagyobb türelemmel hallgattad a sok bornírt kormánypárti és jobbikos felszólalásokat. És sokkal kevésbé voltam türelmes. Egy-egy éjszakai vitán nem egyszer küldtem „föl” neked sms-t, hogy nézd meg a monitoron, hogy mikor következik már az én felszólalásom, vagy, hogy nem tudod-e leállítani az agyatlan kétpercezéseket, mert haza szeretnék már így este fél 12 tájban menni. Jókat nevettünk. Te kaptad a legnagyobb – 185 ezer forintos - PM-s pénzbüntetést is Kövér pedellustól a „Loptok, csaltok hazudtok” molinó feltartása miatt. Pedig tényleg lopnak, csalnak, hazudnak.

Szili, te örökké derűs, békés zöld gyerek, hozzád kötődnek az olyan üléstermi felszólalások, mint az egészségügyi kiadások fideszes baltával faragása után a „Nem erről volt Szócska”. Te vettél rá minket, hogy a választásokig ültessünk 2014 fát. Az egyik legmenőbb zöld dolog volt, pláne a Kossuth térre ültetni a fakivágások után. A PM útjának mérlegelésekor mindig eszembe jut az a bő egy évvel ezelőtti „ungabungás” vicced, ami nem is annyira vicc, mint inkább az összes eddigi politikai tanács közül talán a leghasznosabb: vagy ungabunga vagy halál, de azért az ungabunga általi halált ne!

Bence, hát te sok mindent megéltél az elmúlt négy évben. Frakcióvezető, társelnök, szövetségi társelnök, mindegyikben a legjobb. Büszke vagyok, hogy hol mögötted, hol melletted ülhettem a Házban. Talán veled sírtunk és nevettünk együtt a legtöbbet. Nem is sztorizok, úgyis tudod. Mérges voltam, amikor úgy döntöttél, hogy Brüsszelben folytatod, pedig Magyarország legkiválóbb energiapolitikusát hol máshol tudnánk a legjobban „hasznosítani”? Csak emiatt, meg persze azért sem vagyok már mérges, mert tudom, hogy itt leszel te is velünk, péemesekkel.

Köszönöm nektek, fiúk az elmúlt négy évet, meg ami még vár ránk!

Hamarosan egy éve lesz annak, hogy létrehoztuk a Párbeszéd Magyarországért (PM) pártot, a baloldali-zöld értékek iránt elkötelezett állampolgárok politikai otthonát. Többen azt gondolták, hogy a mai idők nem kedveznek a pártalapításnak: többen féltettek bennünket, hogy eltűnünk majd a Hír Tv szintre süllyesztett közszolgálati média, a CÖF-plakátok és a kövéri parlamenti „rendőrállam” háromszögében. Többen kérdezték tőlünk, hogyan lehetséges a „baloldal megújítása” egy olyan helyzetben, melyben az ellenzék megegyezés-kényszerben van, mely felértékeli a „régi játékosok” terepismeretét. Tudtuk, hogy nehéz vállalkozásba kezdünk, számos veszéllyel és buktatóval. Azt is sejtettük, hogy elkerülhetetlenül lesznek hibák is. És most sem titkoljuk senki előtt: nem vagyunk maradéktalanul elégedettek az Összefogás végleges formájával. De ahhoz nem férhet kétség, hogy Összefogás nélkül esély sincs arra, hogy ne maradjon a nyakunkon még négy évre az Orbán-Simicska maffiakormány. És ha a nyakunkon marad, akkor annak belátható következményei lehetnek hazánkra nézve.

Ezért mentünk el a falig. Ezért vállaltuk a partvonalon állók bekiabálásait – ugyanazért, amiért annak idején feladtuk a bizottsági helyeinket, a frakciótagság kényelmét, és sokan vállaltuk az egzisztenciális bizonytalanságot. Hogy Orbánt és Simicskát elküldhessük. Hogy újra mindenki otthon lehessen a hazában. Ezért döntöttünk úgy, hogy részt veszünk a demokratikus ellenzéki erők Összefogásában, és ezért képviseltük következetesen elveinket és választóinkat az egyeztetéseken. A jelöltállítás lassan lezárul, a kampány lassan elkezdődik: ideje számot vetni, hogy PM-ként mit adtunk az Összefogásnak, és a sikeres választási szerepléssel mit adhatunk Magyarország újjáépítéséhez.

Az Orbán-Simicska rezsim kérlelhetetlen ellenfeleit

A PM képviselői csoportja ma a kétharmados parlamenti rémuralom első számú büntetési célpontja. Minden hónapra jut egy-egy újabb büntetési számla, ha éppen kimondjuk az igazat a maffiamódszerektől sem visszariadó Fideszről. Nekünk a parlamenti mandátum nem öncél, hanem látható és elszámoltatható népképviselet. Éppen ezért, amikor Kövér László emelte a tétet, pontosabban a büntetési tételeket, mi még szókimondóbbak lettünk. Nincs a demokrata oldalon még egy olyan párt, ami csak azért, mert az igazat mondja, ennyi büntetést fizetett volna be. Ám mivel sohasem voltunk megélhetési politikusok ezzel egészen biztosan nem fog célt érni a Házelnök úr. Továbbra is ki fogjuk mondani, amit ki kell mondani - nem riadunk vissza!

Ami azt illeti, bár féltettek bennünket, de napról-napra álljuk a sarat a mára szinte egyenletes narancsszínűre kent médiával szemben. Kérdések elől nem ugrálunk el, nem kérünk másikat, mint Kósa Lajos. Lebuktattunk hatósági vezetőket kamudiplomájuk miatt, és míg a Fidesz Sz. Ferencet és huligánbarátait küldte az egyetemisták ellen, addig mi kiállunk mellettük és a velük szemben indított igaztalan eljárások ellen. Az első sorban harcoltunk, amikor elkezdődött a Pető Intézet kálváriája, tüntetést szerveztünk, megakadályoztuk, hogy minden úgy történjen, ahogyan azt megálmodta az ingatlanra éhes kétharmad. Egyik legkövetkezetesebb ellenfelei voltunk a földrablásnak, számos botrányt hoztunk napvilágra Esztergomtól Vecsésig, a napelemes pályázatoktól az autópálya-építésekig.

 Zöld-baloldali programot, felkészült szakpolitikusokat

Amikor a PM választási szövetségre lépett az Együtt 2014-gyel a politikai megállapodással egyenrangú dokumentumként kezeltük a közpolitikai elképzeléseket összehangoló programot. A korszakváltás garanciáját ugyanis nem csak a politikai osztály frissítésében, és a korrupció elleni kíméletlen fellépésben látjuk, hanem az igazságos és fenntartható módon fejlődő Magyarországot megteremtő közpolitikai programban is. Más kérdésekkel összehasonlítva örömmel tapasztaltuk, hogy ezekben viszonylag kevés eltérés mutatkozott a legnagyobb demokratikus ellenzéki erők között. De a PM következetes kiállása néhány programpont mellett jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy ezek a rengeteg választót érintő kérdések megfelelő súllyal szerepeljenek az újratervezés programjában.

A fideszes tandíj ingyenes alapképzéssel való felváltása alapvető feltétele annak, hogy ne szoruljon ki egyetlen tehetséges diák sem a felsőoktatásból pusztán azért mert családja nem tehetős vagy mert egy kis faluban született. Bajnai Gordonnal együtt az élharcosai voltunk annak, hogy az új demokratikus kormány első számú feladata a gyermekéhezés felszámolása legyen. Az ellenzéki összefogásban senki nem hívta fel következetesebben a paksi bővítés őrületére a figyelmet – már az Orbán-Putyin paktum előtt – mint a PM zöld politikusai.

Elsőként szólaltunk meg a megalomán stadionépítési projektek kapcsán és világossá tettük, hogy ha a stadionok és az iskolákba való befektetés közül kell választani, akkor az utóbbiak pártján állunk. Élharcosai vagyunk a földoltásnak csúfolt földrablás elleni küzdelemnek. A fontos korszakváltó ügyekbe fektetett energia persze semmit nem ér, ha nem sikerül kormányzati politikává alakítani. Amit képviselünk az a 2014-es választáson az Összefogás része – aki az Összefogás listájára szavaz a PM zöld-baloldali ügyeire is szavaz.

Hiteles, új arcokat, nőket és fiatalokat

Ma bármerre fordul az ember az országban, folyamatosan azt hallja: nem csak az országnak kell megújulnia, hanem a politikai osztály hitelességét is sürgősen helyre kell állítani. A magyar állampolgárok elfáradtak már abban, hogy mást jelentenek a szavak és a tettek, hogy kormányra kerülve kukába kerülnek a választási ígéretek, hogy a politikusoktól handabandázást hallgassanak ahelyett, hogy felelős és a szociális válságon érdemben enyhítő javaslatokkal élnének.

A politika megújítását persze nem lehet totális és azonnali elitcserével elérni. De önző politikai érdekekre hivatkozva azzal sem érvelhetünk, hogy minden jó volt 1990 és 2010 között. A „megalvadt struktúrákat” fokozatosan, de céltudatosan haladva lehet megváltoztatni, úgy hogy minél több ambiciózus, tettre kész, fiatalnak adja meg a politizálás lehetőségét.

A PM egyéni választókerületi jelöltjeinek átlagéletkora 38,3, közöttük 50%-ot tesznek ki a nők. Soha még nem indított demokratikus párt ilyen arányban nőket és fiatalokat valódi nyerési eséllyel. A nők társadalmi súlyuknak megfelelő képviselete érdekében törvényjavaslatok sokaságát adtuk be; és így tettünk az anyák munkaerő-piaci helyzetének javítása vagy éppen a családon belüli erőszak büntetőjogi tényállásának megállapítása kapcsán. Kiállunk a női kvóta mellett, kiállunk Fidesz nőket lealacsonyító politikája ellen. A PM hiteles, fiatal és nőpolitikusai fontos erejét jelenthetik a kormányváltó összefogásnak.

 Egy politikai otthont a jövő demokratikus közszereplőinek

Scheiring Gábor képviselőtársunk ezt írta tavaly februárban: „Magyarországnak nem elitekre van szüksége, hanem belátásra; nem csak pártokra, hanem arra, hogy azok politikai otthonokat is jelentsenek. Politikai otthont, amely befogad, nem pedig kizár. Amelyik nem szavazatokat, hanem esélyeket maximalizál, politikai otthont, mely a párbeszédet intézményesíti nem pedig a rövid távú, holnapután már nem érvényes alkukat (…) Mi nem vagyunk a lelkiismerete senkinek és nem leszünk érdekeltek abban, hogy ismét a múlt hatalomtechnikái, reflexei, és »szalámizásai« emelkedjenek kormányerőre.”

A PM hitvallását jelentik e szavak. Nem egy újonnan belépő párttagunk mondta azt bemutatkozása alkalmával, hogy azért lépett be hozzánk, mert „nektek elhiszem, amit mondtok”. Ezt a nyitottságot tapasztaltuk országjárásunk során is. Immáron jelen vagyunk minden megyében, több száz tagunk és ezres szimpatizánsi bázisunk intenzív kapcsolatot jelent a helyi közösségekkel. Mi nem „igazoltunk” tagokat csak azért, hogy legyenek, és a legszigorúbb etikai normákat alkalmazzuk. A párttag nálunk nem csak kampányban fontos, nekünk a civilek nem „bokréták” vagy szatellit-partnerek. Ezt tudják ők is, ezért vagyunk képesek tanulni egymástól, ezért tudunk bizonyosságot adni embereknek: a politika nem „ott, a fenti világ” játéka és nem az önérdek-érvényesítés terepe. A PM azért is van és lesz, a politika közös ügyeink közös intézése legyen.

Mi ezt adjuk az Összefogásnak és Magyarországnak!

Szabó Tímea és Jávor Benedek, a Párbeszéd Magyarországért társelnökei

Orbán rendszerében nem virágozhat a zöld politika, nem erősödhet meg a szociáldemokrácia, nem újulhat meg a baloldal, nem emelhetjük vissza a társadalomba a rendszerváltás veszteseit.

Ebben a pillanatban is sok szobában, buszmegállóban, szórakozó helyen beszélgethetnek emberek az ellenzéki összefogásról. Sok elvárás fogalmazódik most meg a politikusokkal szemben. Tudjunk a feladatunkat. Mindenkinek jár egy igazságos Magyarország, azok is részesei a hazának, a politikai közösségnek, akiket Orbán rendszere kitaszított és az út szélén hagyott. Nem holnap, nem egy év múlva és nem négy év múlva, hanem most várnak segítségre az üldözött hajléktalanok, a vegzált újságírók, az éhező százezrek, a rendszerideológiává emelt szoft-hungarizmus által megfélemlített romák, a jogfosztott nyugdíjasok, a kiszolgáltatottságba taszított munkavállalók, a jövőjüktől megfosztott gyerekek, a központi terrornak alávetett tanárok, közszolgák, a konyhába száműzött nők, a kisemmizett gazdák és a jogfosztott és létbizonytalanságba taszított csoportok hosszú sora. Tudjuk a feladatunkat, és éppen ezért harcoltunk keményen, amikor a szocialistákkal kötöttünk program-alapú megállapodást. Sok mindenben nem értünk egyet, de alapvető kérdésekben igen, és tudjuk, hogy nincs megújulás kormányváltás nélkül. Orbán rendszerében nem virágozhat a zöld politika, nem erősödhet meg a szociáldemokrácia, nem újulhat meg a baloldal, nem emelhetjük vissza a társadalomba a rendszerváltás veszteseit.

Az Együtt-PM megállapodást kötött a szocialistákkal a kormányváltás érdekében egy olyan program alapján, mely az elmúlt huszonhárom évben először ad arra jó esélyt, hogy 2014-ben egy progresszív, újbaloldali, zöld és szabadelvű elemekből épített programmal győzzük le az avítt, autoriter és az európai konzervativizmustól is messze eltávolodott Orbán-kormányt. A szocialistákkal kötött megállapodás továbbvitte az Együtt-PM szövetség és tagjainak szellemiségét, és garanciákat biztosított arra, hogy az elmúlt huszonhárom évből kiábrándult bizonytalan szavazóknak is politikai otthont nyújthatunk.  Sokan próbálják relativizálni ezt a megállapodást. Holott most a feladat, hogy teljes erővel támogassuk a kormányváltó szövetséget, mely nem Orbánék stadionépítésében érdekelt, hanem gyermekszegénységi programokban, esélyegyenlőségre alapuló oktatási rendszerben, és a „47 ezer forintból is meg lehet élni” szociálpolitikája helyett az embereknek méltóságukat és megélhetésüket visszaadó politikát kínál.

Nem azért működünk együtt Orbán leváltására, mert Orbán Orbán. Azért, mert az Együtt 2014-gyel majd a szocialistákkal kötött megállapodás elvei és üzenetei egy olyan jövőkép alapját adják, mely a jelenlegi rendszernél szebb, jobb és igazabb: büszkénk lehetünk erre az ígéretre. Ahogy egyre többen hallják majd az egységes ellenzék üzenetét, látják, hogy az ellenzék vezetői képesek voltak rövid távú céljaikon felülkerekedni, úgy egyre többen lesznek az aktív kormányváltó szavazók, s áprilisra elegen leszünk a döntő lépéshez. Ez a feladatunk, és ezért megyünk előretekintve tovább a 2012 októberében megkezdett úton, tovább, az áprilisi kormányváltásig. Mert a kormányváltás hitelesít. Mert kormányváltás nélkül nincs jövő.